„Csak liszt, só meg cukor legyen!”

„Sose hidd azt, hogy a háború – bármilyen szükséges vagy indokolt is az – nem bűn.”
(Ernest Hemingway)

Furcsa alkotás az emberi test. Néha az egészen sok is kevés neki, hogy túléljen, máskor pedig meglepően kevésen képes elélni akár hosszú hónapokig, évekig is. Mintha csak arra lenne programozva, hogy legínségesebb időkben legyen a legkitartóbb. Kiváltképp háború idején.

***

Most, miközben szűkebb pátriámban, Balassagyarmaton szervezzük meg a fél megyére kiterjedő gyűjtést és fogadjuk az Ukrajnából Magyarországra menekültek megsegítésére adományozott élelmiszercsomagokat, van időm töprengeni. Jobbára nagymamám szavain, egy régi-régi beszélgetésből, aminek a háború, vagy inkább a túlélés volt a témája:

– Tudod, kisfiam, mi úgy voltunk vele, hogy csak liszt, só meg cukor legyen! Ezek a legfontosabbak. Aztán némi zsír, petróleum meg gyufa. Nem árt persze a krumpli meg a répa se, de ha liszt, só meg cukor van, az mindennek az alapja. 

– És a hús? – kérdeztem, mire elmosolyodott, de nem azzal a vidám mosollyal, inkább a sokat megélt ember tapasztalatával:

– Az volt bőven, amíg el nem fogyott. A disznó sokat eszik, az háborúban eleszi az ember elől. Szóval levágtuk, zsírnak kisütöttük a szalonna egy részét, a többit a sonkával, oldalassal együtt sóztuk és megfüstöltük. 

– Hát a többi állat?

– Kacsát, libát levágtuk, megsütöttük, aztán zsírjában eltettük. Nem volt még hűtőláda, de így akármeddig elállt. A tyúkokat, amíg tojást tojtak, meghagytuk. A tehenet meg a tej miatt. A lovakhoz semmiképp nem nyúltunk volna.

– De hallottam, hogy Pesten a lótetemeket is megették – vágtam közbe, mire csak úgy maga elé mondta, félhangosan:

– A tetemeket mi is megettük. Se a lovat, se tehenet nem tudtuk levinni a pincébe, amikor jöttek a repülők, azokat ott ütötte agyon a sújtólég, amikor találatot kapott a házunk. Aki éhezik, az mindent megeszik. 

***

Sok mindenről beszélgettünk még aznap este, nem emlékszem már, de talán az éppen akkor folyó első délszláv háború kapcsán. Ahogyan jöttek a híradások a tévéből, rádióból, úgy lett egyre könnyesebb a tekintete, mint aki nemcsak hogy felidézi a régi borzalmakat, hanem attól is fél, hogy a harcok újra átterjedhetnek hozzánk.

Merthogy pontosan ettől félt. Merthogy pontosan tudta: a háborúban nincsenek szerencsések, csak kevésbé szerencsétlenek; ott mindenki megérzi a harcokat, ha akarja, ha nem. Ők kiváltképpen, lévén, hogy Balassagyarmat felől érkezve a falu legelső háza volt az övék, közvetlenül a majorság és a vasútállomás szomszédságában. Kiváló bombacélpont volt mindkettő. Azt a bizonyos őket ért találatot is ezek valamelyikének szánták.

Hála Istennek dédnagyapám, az ő apja előrelátó ember volt, aki akkorra már a második nagy háborút is kiszolgálta, s harctéri sebesülés miatt lett 1944-re frontszolgálatra alkalmatlan. Így aztán ráért odahaza a vermelő pincében leásni két hordót, az egyiket vízzel, a másikat gázolajjal megtöltve. A falakat szép akkurátusan körbe rakta krumplis és lisztes zsákokkal, az egyik sarokba meg egy tyúkketrecet ácsolt. Még fekvőhelyeket is eszkábált odalentre, sőt a pincetetőbe lyukat vágva, egy kályhacső segítségével légzőnyílást is teremtett. Aztán amint ez megvolt, jött a pince tetejének berakása szalmával.

1944 szeptemberében egyesek még megmosolyogták. Októberben már senki sem nevetett rajta. Novemberre pedig a falu többi családja is így készült fel az elképzelhető legrosszabbra. 

December elején odaért a front.

***

Bele se merek gondolni.

Bele se merek gondolni, hogy mivé fajulhatnak az események. Hogy a mostani legnagyobb gondjaink, hogy van-e épp internet, hogy melyik tehetségkutató műsort ki nyerte, hogy melyik párt győzött, ezek mind egycsapásra lényegtelenné válhatnak, hogy helyüket felváltsa a legelemibb emberi ösztön: életben maradni. Bármi áron!

És miközben ezeken gondolkodom, valaki behoz húsz kiló lisztet. Odateszi egy zsák cukor mellé. 

„Csak ezek legyenek, igaz, Nagyi?” – gondolom kissé könnybe lábadó szemmel, és magam sem tudom, hogy rég megholt nagymamámat vagy magunkat siratom-e.

Ezt a tehetetlen, félnótás emberiséget, amelyik most is arra vágyik, és a jövőben is arra fog vágyni, hogy időről időre ártatlan emberek vérével itassák.