„Útjaidat akármerre bolygod, egy országot hordozol magaddal, veled jön egy makacs íz, egy halk dal…” (Babits Mihály)

Az élet olyan, mint a reprodukálhatatlan halászlé. Nemcsak nem érdemes, de egyenesen felesleges visszafelé élni. A reprodukálhatatlan halászlé receptje pediglen így szól: fogj egy kósza ötletet, miszerint szentestére elkészíted dédnagyapád híresen legendás halászléjét, aztán felejtsd el gyorsan, mert úgysem fog sikerülni. Hogy miért? Azt is elmondom.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Már az első lépés

Már az első lépésnél megbuksz, drága gyermekem. Annál a bizonyos elkerülhetetlennél, mely szerint a hallé elkészítésének előfeltétele maga a hal. S ezt bizony ki kell fogni. Dédapád kifogta. Nem a boltba ment, hogy pult alól zsákmányolja be mélyfagyasztva. S nem is a multihoz caplatott, ahol a hatalmas üvegbörtönből szákoltak ki neki egyet. Dédpapa többféle módon tette, amit tett. Akár horgászbottal, akár hálóval, akár puszta kézzel, ha nagyon ügyes volt, de ha egyszer halért ment a tóra vagy folyóra, akkor biza hallal is tért haza. Hacsak lefelé menet a korcsmában nem épp új hordót ütöttek csapra, mert azt vétek lett volna kihagyni. Ámde „egy sör nem sör – öt sör, öt kör”, ahogy az a mondás tartja, amit épp az imént találtam ki. No, ebben az esetben talán – mondom még egyszer, talán – megkérte a cimboráját, aki épp víztől felfelé battyogott haza a vödörnyi büdösséggel, hogy adjon már belőle néhányat.

De a halak is… Ezek magyar halacskák voltak akkor még. Harcsa, dévér, ponty, busa, csuka. No, nyilván a leves ezektől olyan szálkás lett, mint a csuda. Amikor azt ette az ember, az úgy nézett ki, mintha egy utász szájjal próbálna meg hatástalanítani egy taposóaknát. De hát régen hova siettek volna? Nem volt Facebookjuk, nem kellett percenként frissíteni. Ráértek nyammogni, úgyhogy nyammogtak is. S ahogy már mondtam, magyar halat nyammogtak. Pangasius? Vietnámi cápaharcsa? Afrikai harcsa? Ezek a migránsok akkoriban az úszójukat be nem csaphatták ide. 

Édes + víz = édesvíz

No de a hal az „csak” a belevaló. Mert, ahogy a neve is mutatja, a leves az léből áll. A lé pedig víz. S hogy milyen víz? Most csodálkozz el! Vagy hát szörnyülködhetsz is, ha te az a fajta vagy, aki minden kilincs után higiéniás kendővel törlöd meg a kezed, ellenben a kis ölebed az ajkaidat nyalogathatja, ha puszizkodni akarsz vele. Szóval ez a víz, amennyiben dédi halász volt, a tónak vagy a folyónak a vize volt. Balatoni vagy tiszai halászlevet eredeti recept szerint a mai napig így kéne készíteni. S tán a balatonit lehet is még. 

Ha viszont hobbihalista volt az öreg, s mondjuk vidéken lakott, a vizet a saját kútból nyerte. Legtöbbször ásott, ritkábban fúrott kútból. Az a csodálatos, teljes közmű még olyan ritka volt, mint a tévében a vörös Varju. S láss csodát, nem is hiányzott, merthogy a klór egyáltalán nincs a halleves receptúrájában. Ahogy egyetlen más halogén elem sem. A víz tehát olyan tiszta volt, mint a víz. És vízíze volt. Ne higgy annak, aki azt mondja, hogy ízetlen! A falusi ember, ahogy a saját tehene tejét, vagy a saját génjeit a szomszédasszonya gyerekében, a saját kútja vizét is megismerte. Ízről. Mármint a vizet, meg a tejet, nem a gyereket.  

A többi összevisszaságról meg már ne is beszéljünk. Vagy mégis! Teszem azt, hol volt ilyenkor már paprika? Sehol. Tettek hát bele lecsót. Aztán melyik háztartásban találhattál tengeri sót? Esetleg abban, amelyikben egy „impexes” külügyér lakott. Ott még vietnámi cápaharcsa, vagy afrikai harcsa is akadhatott. Viszont az ilyenek nézték le azt, aki Trapper farmerben szívta a talpas Kossuthot.  

Jó is, rossz is

Ne higgy tehát soha annak, aki azt hazudja, hogy a honlapjáról megismerheted dédszüleid receptjeit. Mert azok maximum nyelvileg értelemezhető, szabatosan egymás mellé rakott betűhalmazok lesznek. Inkább bízz a saját megérzésedben, ami azt súgja a füledbe, hogy nincs magyaros pizza, nem létezik környezetbarát mosópor, a magyar konyha pedig nem egy időgép. Hála Istennek, teszem hozzá azonnal.

Mert azoknak a múltvisszasírósoknak abban igazuk van, hogy régen tisztább volt a víz, édesebb a paradicsom, nyarabb a nyár és telebb a tél. Csak hát dédpapinak kijutott két világháború, néhány polgárháború, sokévtizedes megszállás, hogy ne is soroljam tovább. 

Te meg, gyerekem, odahaza ülsz a smart tévéd mellett, és azon siránkozol a közösségi oldalon, hogy régen mennyivel jobb volt. Megmondom én: semmivel se volt jobb. Akkor is volt jó is, rossz is, most is van jó is, rossz is. Pont úgy, mintha boldogan olvasnád ezt a cikket a konyhában, főzés közben, s elfelejtenéd kihúzni a ponty keserűfogát. Aminek nem viccből ez a neve. S bár jót somolyogsz ezen a kis múltba révedésen, de amin ügyködsz, azon, ha megkóstolod, garantáltan sírni fogsz. 

***

No, de nyugodj meg! Az angol, s a francia odahaza épp ugyanezen kesereg, egykori pudingját, régvolt camembertjét siratva. S ahogyan nekik, úgy neked is hiábavaló. Inkább két karácsony között valahogyan arról kéne gondoskodni, hogy ami most jó, az úgy is maradjon, ami meg régen rossz volt, az soha vissza se jöjjön! 

S akár idehaza töprengsz afelől, hogy hamarosan angolul szeretnéd a pudingot siratni, akár odakint vágyod vissza szájpadlásodba a csípős paprikás szálkát, legyen áldott, békés karácsonyod! Egyet viszont ne feledj! Unokáid és dédunokáid erről a mostani régi szép időkről fognak évtizedek múlva nosztalgiázni! Hogy hát 2018-ban bizony mennyivel jobb íze volt még a halászlékockás pangasiusnak is…