Dinnyekopogtatók

„Az élet rövid, a mesterség hosszú, a kellő pillanat hamar elrepül, a tapasztalat félrevezető, az ítélet nehéz.” (Hippokratész)

Elérkeztünk szeptember ötödikéhez, amikor is tudjuk, mit tesz Lőrinc a dinnyével, ugye… Bizony, nem sok ideje marad az embernek kiélvezni a finom, kásás zamatot, az egyedülállóan nyárízű gyümölcs fenséges aromáját. Mármint… nem sok ideje marad annak a szerencsésnek, aki tudja, melyik dinnye a jó, s melyik helyett tenné jobban, ha inkább hámozatlan kígyóuborkát rágcsálna csendben, a szoba sarkában. 

***

Két kaszt létezik e Földön ilyentájt: a dinnyekopogtatóké és a kopogtatás nélkül, amúgy találomra vásárlóké. Mármint ugye azokról beszélve, akik nem út mellett, hanem nagyáruházakban vásárolják a gyümölcsöt, mert ott aztán se mód, se lehetőség a minden kétséget kizáró lékelésre. 

Bevallom, én az abszolút amatőrök közé tartozom. S ha tehetném, máris letöltenék egy dinnyekopogtató alkalmazást a mobilomra. Sajnos nincs ilyen, de ha lenne, máris telepíteném, aztán úgy mennék dinnyét venni a Sparba. Ott csak bekapcsolnám az appot, és körülöttem mindenki azt hinné, hogy kopogtatok. Ahogy minden normális ember. 

A kedvesem mondta nekem pár hete, hogy azért nem jók a dinnyéim, mert nem kopogtatok. Ellenben apósom igen, s az ő dinnyéi azért finomak mindig. Juszt se mentem bele abba a szexista filozófiai tételezésbe, hogy azért nekem mégis a kedvesem dinnyéi tetszenek jobban, inkább megfogadtam a tanácsot, s legközelebb a kartondoboz alomból harkálytechnikával is sikerült kiemelnem azt a tökízű szörnyedvényt, amit végül csak amiatt ettem meg, mert elfogyott a tejem, így nem tudtam tejberizst főzni, ám valami édesre azért vágytam. Mentségemre szolgáljon, hogy időközben elfelejtettem, milyen hangot is kellene hallanom, így maga a kopogtatás is okafogyottá vált.

Viszont nem várt tapasztalásokkal gazdagodtam. Először akkor, amikor egy hetvenes nénike megpaskolta a vállamat, s szemében enyhe megvetéssel ezt mondta:

– Fiatalember, meddig kopogtat még? 

– Most fejeztem be, csókolom – mondtam neki zavarodottan, ám némi örömmel szívemben, amiért valaki még fiatalembernek szólít. S anélkül, hogy kiemeltem volna akár egyet is, szégyenszemre a péksütemények takarásába menekültem, hogy onnan nézzem végig, míg az ingerült matróna távozik. Aztán persze újra odasunnyogtam. Ritmusgyakorlatomat ezúttal egy figyelemfelkeltés okán a fülembe krahácsoló tizenéves srác szakította félbe:

– Elnézést, oda tetszene engedni mást is?

Lám, így lett oda ifjúságom utolsó, féltve őrzött virága. Így lettem, újra középkorú, s egy tizenéves szemüvegén keresztül nézve minden bizonnyal rigolyás bácsi. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben csak úgy odabólintottam neki, aztán választatlanul kiemeltem egy dinnyét a sokadalomból, s az elégedettség látszatát imitálva távoztam a parizerek felé.  

***

No, hát pontosan erre kellene nekem ez az app. Mert ezzel a kopogtatással én úgy vagyok, mint amikor tévedésből free-jazz koncertre megyek: igyekszem jó helyen bólogatni, megfelelő időben tapsolni, s úgy tenni, mint aki élvezi, mi több, érti ezt az egészet.  

Viszont már most félek az ősztől, amikor jön a sütőtökszezon. Azt hallottam, hogy abba meg a körmét kell belenyomnia az embernek (vagy az a padlizsán?). Azzal mondjuk könnyű dolgom lesz. Csak ki kell emelnem a rakásból azt, amiben nincs millió-ezer (még az is lehet, hogy vírusfertőzött) körömnyom. 

Vagy maradok a szőlőnél. Azt legalább nem kell kopogtatni.