Egészen picinyke dolgok

„Életünk minden fontos eseménye valójában jelentéktelen apróságok egymásutániságának következménye.”
(Antoine Laurain)

Néha az egészen picinyke dolgok egészen óriásivá tudnak válni. Pontosan azok a dolgok, amiknek létezéséről hajlamosak vagyunk nem tudomást venni, egészen addig, amíg ilyen vagy olyan oknál fogva nem válnak mérföldkövekké azon az úton, amelyen mindannyian egy irányba haladunk.

***

Az ember valahol ott, abban a pillanatban veszti el gyermeki ártatlanságát, amikor először néz fel úgy a csillagos égre, hogy mellbe vágja önnön kicsinységének nyomasztó tudata. S akkor válik igazán felnőtté, amikor rájön arra, hogy a végtelen világegyetem az ő véges testének mindegyik sejtjében ott lapul, ugyanolyan megérthetetlenül és megérinthetetlenül, akár a távoli kvazárok, az ember által soha el nem érhető galaxisok.

János – középkorú férfiként – jócskán túl volt már mindkét felismerésen. Ideje a hajával együtt fordult őszbe, s bár izmai még rugalmasak voltak, a csontjaiban némelykor érezte már az idő múlását; azt a fajta elkerülhetetlen korróziót, ahogyan a leghalálosabb méreg, a levegő használja el szöveteinek mesteri felépítményét. Ő maga is sokat gondolkodott ezen, azzal a mélabús, ámde szomorkásnak cseppet sem nevezhető közönnyel, amivel konstatálta ugyan az elmúlást, de tudott örülni a mindennapok apró picinyke csodáinak.

Aznap azonban nem volt bölcselkedő hangulatában. Csak egy kávét akart. Egy kávét azon a benzinkúton, ahová hazafelé, egy átdolgozott nap után tért be. 

– Pontgyűjtő kártyája van? – tette fel a kutas a szokásos kérdést, s János ugyanazt válaszolta, amit mindig:

– Van. A kocsimban. Szóval hagyjuk – majd hozzátette, lezárva ezzel a pontvitát: – Egy cukorral és egy tejszínnel legyen szíves!

A kutas vállát felvonva fordult a gép felé, s adta oda neki alig fél perc múlva a kávét. A kávét és a süteményt. Azt a picinyke kis vaníliás-fahéjas csodát, amit János úgy szeretett elropogtatni a kávé után, jobban mondva odahaza, mivel ezeket az ajándék kekszeket minden alkalommal a zsebébe tette, s csak otthon jutott eszébe, amikor kulcskarikájával, s azzal az átkozott maszkkal együtt kirakta az előszobaszekrényre. 

Ha pedig már kirakta, fel is bontotta. Azaz csak bontotta volna. De sehogy sem nyílt. Nem volt rajta perforáció. Ezen se. Egyiken sincs, gondolta. Nem járt még olyan kúton, ahol olyan kekszet kapott volna, ami egy szimpla mozdulattal kibontható. Tépkedni, szaggatni lehetett, normálisan kibontani, úgy, hogy a keksz egyben maradjon, na, azt sosem. Tudta jól, mert ezerféleképpen próbálta már. Foggal mindkét oldalról megkezdve, körömmel alátépkedve, keresztben, hosszában, átlósan… sehogy se ment. A keksz mindig összetört. 

S amikor gondolataiban itt tartott, akkor látta meg a cipősszekrény aljából kikandikáló sniccert. A fiáé volt, aki nyáron diákmunkában egy építőipari cégnél dolgozott. Fél éve hevert a padlón, épp csak kikandikálva citromsárga nyelének egy darabkájával a szekrényen túli világba. Talán… talán régebben jobban kilógott. Biztos felmosáskor sodródott beljebb. Vagy csak azzal a furcsa, senki által nem ismert önmozgással, amivel az apró picinyke dolgok változtatnak helyet időnként, hogy a lakás oly részére kerüljenek, ahol az ember sose számítana rájuk.

Lehajolt, felvette. Vágódeszkát keresett a konyhában, rátette a kekszet, s a sniccer pengéjét kijjebb tolva egyetlen, határozott mozdulattal leszelte a csomagolás oldalát. 

Először nem is vette észre. El kellett telnie úgy két-három másodpercnek, mire összerakta magában a részleteket: a kövér vércseppeket a padlón, az ujjbegyébe nyilalló fájdalmat, s magát az ujjbegyet, ami – némi körömdarabkával – ot hevert a vágódeszkán. Ekkor kissé megszédült. Na, nem a vér látványától, hanem… maga sem tudta, mitől. Ezt hívják sokknak, gondolta. Ezt a hirtelen a semmiből jövő hőhullámot, ami mintha valósággal kikapcsolná az agyat, és arra késztetné a testet, hogy most, ha lehet, egyszerűen ne csináljon semmit. Valamit mégis tenni kellett.

***

Furcsa dolog az élet. Az ügyelet felé hajtva nem azért izgult, hogy elvérzik (még mindig szivárgott az ujja a szedett-vedett mód rátekert kötés alatt, érezte), mert tudta, hogy a seb nem akkora. Azért izgult, mondhatni félt, hogy már este 9 óra is elmúlt. Rég túl volt a kijárási tilalom kezdőpontján, s bár az eszével tudta, hogy sürgős esetben meg lehet szegni, a racionális gondolatok mintha ujjbegyével együtt levágódtak volna róla, s ott hevernének azon a konyhai vágódeszkán.

Hála az égnek, hamar odaért. S amiért még hálásabb volt, hogy rajta kívül csak egy negyvenes, kissé kócos szőke hajú, ámde meglehetősen szemrevaló nő ült a váróban, bal csuklójára jobbkézzel szorítva egy fagyasztott borsós zacskót. Köszönt, majd leült. A nő mellé. Pedig volt hely bőven máshol is, ám a karantén kényszerű bezártsága valahogyan arra ösztönözte, hogy  használja ki jól ezt a muszájból létrejött kontaktust.

Már éppen mondani akart valamit, amikor a nő megszólalt:

– Kicsit átvérzett.

– Hogy mi? Ja, igen – mondta zavartan János a kötésre nézve. – Nem akar elállni.

– Majd itt megoldják. Nagy a seb?

– Az ujjbegyem. Véletlenül levágtam.

– Hát gondoltam, hogy nem szánt szándékkal – kacagott fel a nő, s ez a koraesti női kacaj úgy melengette meg János szívét, hogy arra szavak sem voltak. 

– És maga? – kérdezte a kócos szőkét.

– Túl csúszós fürdőszobapadló, túl távoli törölközőtartó. De magához képest jól jártam. A vértől elájulok. Ki tudja, mi lett volna velem egy ilyennél. Otthon, egyedül…

S ezt az „egyedült” úgy mondta, olyan cseppet sem tolakodó hangsúllyal, ami azért tudattalanul adhatott a másik félnek némi kapaszkodót, már ha valaki ebbe az irányba kíván elindulni. 

– Én is… egyedül… – hebegte János. – De én nem félek a vértől. 

– Jól is néznénk ki. Egy ilyen erős ember… – mondta a nő (egyébiránt Klára, de ez csak 47 perccel később derült ki, hála a máskülönben kissé lassú betegfogadásnak, ami kéretlen Kupidójukká vált).  

***

Két óra múlva már otthon is volt. Túl nagy baj nem történt, a sniccer se csontot, se ideget nem sértett. Klára pedig másnapra ebédre hívta. Borsófőzelék. Kiolvadt csuklófagyasztóból. Abból a legfinomabb. Rajta egy csipetnyi a váratlan találkozás öröméből, ami emberemlékezet óta a legjobb fűszernek bizonyult.

Miután levetett kabátját az előszobafogasra akasztotta, elővette a mobilját, s a következő üzenetet írta a fiának:

„Megtaláltam a sniccert. Használtam. Nagyon bevált.”

S jött is a válasz, szinte azonnal:

„Ezt nem értem, apa xd”

„Még én se, de nagyon jó” – írta vissza János mosolyogva.