Életveszélyes utak

„A félénk ember a veszély előtt ijed meg, a gyáva a veszély közben, a bátor a veszély elmúlta után.”
(Jean Paul Richter)

Az ember próbál felelősségteljesen közlekedni. A tél beállta előtt átvizsgáltatja a kocsiját, felrakatja a téli gumikat, és igyekszik nem akkora súllyal nyomni a gázpedált, mint a verőfényes nyári utak alkalmával. De néhány dologgal így is számolni kell a könnyen életveszélyessé váló őszi utakon.

***

Plusz 12 Celsius fok, csak az enyhe őszi köd szitál. „Az úton senki, senki”, ahogy József Attila írja, s ez a borongós csoda, amit novembernek nevezünk, úgy telepszik ránk, hogy egyszerre vagyunk tőle mélázóan szomorkásak és ünnepvárók. Mélabúnk közepette pedig egyszer csak érezzük, hogy a kocsi megcsúszik a kanyarban. Sokkal mentünk? Nem. Hirtelen váltottunk sávot? Nem. Akkor hát miért? A válasz ott lapul az úttestre hullt, ködpárával átitatott sárga levelek közt, amik tömegével az aszfaltra esve úgy csúsztatják a gumit, akár a tükörjég.  

S legalább olyan veszélyes az őszi autósokra a mélyszántás, melynek most van szezonja, s most hoz elő olyan katasztrófahelyzeteket, melyek végkimenetét sajnos épp elégszer láttam. 

Hogy mire gondolok? A mezőgazdasági gépek a tiszta aszfalton mennek el a szántókig, ahol aztán földutakon közlekedve jutnak el céljukhoz, ahol elvégzik feladatukat, esetünkben az őszi mélyszántást. Majd a földutakon a kerékbarázdákba ragadt nyúlós, ragacsos rönksárral kihajtanak az aszfaltra. 

Van ugyan egy betonból épült, úgynevezett rázató szakasz néhány földút végén, amely kettős céllal rendelkezik: egyrészt a mezőgazdasági munkagép ráhajtva leperget kerekeiről némi földet. Másrészt itt a munkagép vezetője kipiszkálhatja a rögöket a gumibarázdák közül. Na, én ezt a bizonyos kipiszkálást nem láttam még sosem. Azzal viszont már többször szembesültem, hogy a közút tele van hatalmas rögökkel, melyek esővízzel, ködpárával keveredve szintén tükörjégként viselkednek az autók kerekei alatt, akár téli gumival, akár nyárival hajt rájuk az ember.

Nemrégiben, amikor dolguk végeztével egy traktorkaraván hajtott ki az útra, s az egyik munkás megállította a forgalmat, a sorban elsőként állva nem bírtam ki, és ablaklehúzva rákérdeztem:

– Mondja, nem kéne ezeket a kerekeket megtakarítani?

– De – mondta a férfi – Csak se idő, se ember nincs erre.

Akad környékünkön olyan szakasz, amelyen gordiuszi módszerrel a közútkezelő „oldotta meg” a sár okozta veszélyhelyzetet: másfél kilométeres sík, egyenes szakaszon kiraktak egy 40-es táblát. Történetesen egy őzektől és szarvasoktól nyüzsgő, vadkerítéstől mentes, mezőgazdasági szövetkezet által művelt területen, ahol az útra tömegével kikerült rögök miatt néha olyan érzése van az embernek, mintha földúton kocsikázna.  

Ugye, nem kell mondanom, hogy ennek a bizonyos másfél kilométeres szakasznak a végén rendre egy traffipaxos rendőrautó áll? Így okozva sokszor ugyanazt a veszélyhelyzetet, amit táblákkal akartak elkerülni, s rendőrökkel akartak betartatni. Itt ugyanis a bemérő autót meglátva rengetegen nyomnak satuféket, minek következtében kocsijuk sokszor a sáron csúszik. Egyszóval ez az a bizonyos tüneti terápia, amikor az ember fejéből kiálló kisbalta okozta kínt fájdalomcsillapító pirulával akarják orvosolni. 

***

Korai sötétedés, köd, kátyúk, vizes levelek, vizes sár… és még vadállatok is. Erre számíthat az ember őszidőn. Na meg arra, hogy a jószerencséje és a helyesen megválasztott sebesség haza engedi érni. 

Ember pedig, úgy tűnik, semmire nincs. Se vadkerítéseket, vadátjárókat építeni a kritikus területen (helyette kiraknak egy veszélyre figyelmeztető táblát), se kerekeket pucolni (helyette igyekeznek az első szakaszon többszöri fékezéssel lepergetni a közútra), se kátyúzásra (helyette szintén figyelmeztető tábla kerül ki). Néha felmerül az emberben, mire megy el a súlyadóban, benzinárban befizetett pénze…

Addig azonban csak annyi tudok mondani: vigyázzunk magunkra és egymásra!