„Az az ember, akinek van papírja, ceruzája és radírja, valamint hajlandó merev szabályokhoz ragaszkodni, gyakorlatilag egy univerzális számítógép.” (Alan Turing)

A gépem úgynevezett asztali gép. Ami már önmagában is nonszensz, hiszen maga a géptest sosem került fel semmilyen asztalra. Csak úgy áll ott a parkettán, mint valami technokrata obeliszk. Viszonyunkat (vagy hát inkább viszonyulásomat hozzá) igen jól jellemzi, hogy amikor ennek az írásnak címet készültem adni, elsőre ez ugrott be: „A gépem és én”. Mi tagadás, ez a gép tart életben engem. De hogy őt mi tartja életben, afelől fogalmam sincs. Mostanában alig valami. Ugyanis furcsa játékot űzünk, ő meg én. Napok óta. Én azt akarom, hogy bekapcsoljon, ő meg azt akarja, hogy ne.

Fotó: Vladimir Sukhachev/shutterstock.com (képünk illusztráció)

Most komolyan? Lehetséges eutanázia egy gépnél? Nálunk, sárból és lélekből gyúrt teremtményeknél, ha itt az idő, a dolog egyszerű. Lekapcsolják a gépet. De ha egy gép meg akar halni, a nem bekapcsolás egyenlő a kegyes elengedéssel? S ha mégis… mégis arra vetemedem, hogy a holt anyag utolsó bitjeit erőszakkal nyerjem ki, mondhatni, kizsaroljam belőle, az nem egyszerű szimpla kegyetlenség? Különben is: mi olyan analógot adhat így nekem, amit digitális lelke örömmel alakít át, hogy azokat érzékszerveimmel felfogjam és megértsem? Miféle segélykiáltásokat kódolhat bele még a legártatlanabb facebookos cicás képbe is, amivel azt akarná üzenni nekem, hogy hagyjam elmenni?

Hagyjam elmenni? Kódjaimmal, videóimmal, fotóimmal, írásaimmal együtt? Amikor lusta voltam felhőzni? Amikor a Digitális Másvilág semmit nem kapott belőlem, kivéve azt az azért meglehetősen hatalmas lábnyomot, amit eddigi megnyilatkozásaim tettek? Elődje magával vitte minden, virtuális barlangfalra vetülő adathalmaz árnyékát nagymamám utolsó másfél évének és kislányom első másfél évének. Emlékszem, tehetetlenül sírtam. Most nem sírok. Most bekapcsolom újra és újra. És ő zúg, csörög, csattog, majd végül leáll, újra és újra. A semmiből kell neki valamivé válnia most. Minden nap. Ahogyan nekem, a gazdájának is rendre, hol évente, hol minden évtizedben.

Túl sokat bíztam rá. Túl sokat bíztunk rájuk. Vajon ha lekapcsolják az áramot, hány trillió emlék veszik el örökre? Mennyi teremtett virtuális emlék válik majd egyik pillanatról a másikra semmivé? Ki vagy mi fogja bepótolni azt a hatalmas űrt, amit az egyjegyű számokká konvertált tudásunk legjavának elvesztése okoz majd?

Emlékszem, kistestvérével, a hozzá integrált okostelefonommal hány és hány alkalommal maradtam le a visszahozhatatlanról, amikor próbáltam megörökíteni a visszahozhatatlant. A retinámba már csak a folyadékkristályos másodpéldányát engedtem be a történéseknek. Hogy aztán odahaza az adatkábellel átmásoljak mindent. S ahogy a futurisztikus köldökzsinóron futottak be a hardverbe életem napjai, úgy lettem én egyre szegényebb legfelül, a folyadékágyban lebegő biometrikus számítógépem sejtjeinek napról napra történő szisztematikus elvesztésével.

Nem rossz gép ő. Ahogy én sem vagyok rossz ember.

Nem jó gép ő. Ahogy én sem vagyok jó ember.

S ebben a József Attila-i értelemben, ebben a bizonyos „kiterítenek úgyis” közegben, így küzdünk mi – ő meg én, s nem „ez meg én” – naponta az elmúlással. Sok bennünk a lerakódó por, meg a rosszul bekötött huzal. A vírusok is megteszik a maguk rombolásait. Szerviz? Minek? Majd lábbal előre, fekve. Ki a mindenség szemétdombjára, ahol már senki nem akar többé semmit újraindítani, és ahol nem kell már igyekezni, hogy határidő előtt el legyen végezve minden munka.

Ott végre az lehet minden anyag, ami kezdetben volt: mozdulatlan-mozgathatatlan. Ott nem ver senki ököllel ránk, hogy „éledj már fel, a k*rva anyád ”. Ott mindketten egyek leszünk: nullák. Bináris elmúlás, élhető halál, zajjal teli csönd…

*

Deus ex machina. Ismét bebootolt, és most a jelszavát kéri. Megadjam? Vagy kapcsoljunk ki együtt? To bit, or not to bit, that is the question.