Értékalapú szankciós politika?

Írásom alapvetése, hogy az EU szankciók alkalmazására az elvek őrének szerepét betöltő Európai Bizottság minden olyan esetben javaslatot tesz, amikor egyes országokon belül sérül a jogállamiság, nemzetközi szereplők megsértik a nemzetközi jog alapelveit, veszélyeztetik a nemzetközi biztonságot és stabilitást. Teszi ezt a Bizottság elvi alapon, s nem ideológiai szempontok mentén szemezgetve a célországok között. Az elmúlt hónapokban nem találtam rá logikus magyarázatot, mi indokolta az Európai Bizottság számára az ukrajnai háború abszolutizálását, újabb és újabb önveszélyes szankciós csomagok kezdeményezését, ezért a szankciós politika mentén áttekintettem a közelmúlt főbb eseményeit. A tények azt mutatják, hogy a tisztelt Bizottság jó néhány esetben elmulasztott szankciós kezdeményezéssel élni. E mulasztások egy része – ha az ukrajnai relációt vizsgáljuk -, a jelenlegi háborúban tetten érhető.

Nézzük a konkrétumokat! 2014. február 21-én Janukovics ukrán elnök és az ellenzék – az EU közvetítésével – megállapodást írtak alá a megmozdulások lezárásáról és a politikai megoldásról. Steinmeier német és Sikorski lengyel külügyminiszterek, valamint egy francia külügyi államtitkár ellenjegyezték a dokumentumot. Az uniós politikusok távozása után, február 22-én az ellenzék erőszakkal átvette a hatalmat. Brüsszelt nem zavarta, hogy az uniós külügyminiszterek nem egy puccs, hanem egy békés politikai megoldás dokumentumát írták alá kezesként. Az Európai Bizottságnak eszébe sem jutott, hogy szankcionálja a puccsista erőket, kikényszerítse az aláírt politikai megoldást a demokratikusan választott államfő hivatalban maradása mellett; Brüsszel elfogadta, támogatta az alkotmányellenes fordulatot, s ezzel hozzájárult a polgárháború, majd a háború feltételeinek megteremtéséhez. A térséget ismerők számára már akkor nyilvánvaló volt, hogy: a soknemzetiségű – etnikailag, vallásilag, nyelvileg, gazdaság-földrajzilag megosztott – Ukrajna nem minden régiója fogadja el a Nyugat által stimulált hatalomváltást.

Az is előre látható volt, hogy az oroszok lakta és történelmileg, nyelvileg, vallásilag, iparilag Oroszországhoz kötődő megyék nem fogják elfogadni Nyugat-Ukrajna – Washington és Brüsszel által támogatott – politikai elitjének erőszakos hatalomra kerülését. Oroszország nem fogja eltűrni Ukrajna bevonását a NATO-ba. (Francis Fukuyama 2008-ban az orosz-grúz háború okait elemezve azt írta: „amennyiben az Egyesült Államokkal szomszédos ország területére az oroszok katonai erőt szándékoznának telepíteni, én lennék az első, aki elvárná az Egyesült Államok elnökétől, hogy szállja meg az adott országot.”)

Az az Oroszország-szakértő, aki 2014-ben, és ma is azt állítja, hogy a sajátos geopolitikai helyzetben lévő Ukrajna menedzselése a NATO felé jó ötlet volt, és erősítette az európai biztonságot, prosperitást hozva mind Ukrajnának, mind Európának, az a kolléga kezet foghat azzal az Amerika-szakértővel, aki szerint orosz rakétákat telepíteni Kubába egyenlő a világbéke erősítésével, mert a szuverén Kuba azt fogad be, akit akar. A hatalmat 2014 februárjában átvett ukrán nacionalista erők első lépésként hatályon kívül helyezték a nyelvtörvényt, a 2017-ben elfogadott oktatási törvény pedig megszüntette a nemzetiségi oktatás intézményi kereteit is.

Az EU 2014 és 2022 februárja között semmilyen szankciót nem kezdeményezett Ukrajnával szemben a kisebbségi jogok biztosításának kikényszerítése céljából. Brüsszel hallgatott, pedig három EU-tagország (HU, PL, RO) nemzeti kisebbségeit közvetlenül is érintették a döntések. Ezen országok közül csak Magyarország tett érdemi lépéseket kisebbsége védelme érdekében, jegelve a NATO-Ukrajna kapcsolatok intézményi kereteit.

Ma már biztonsággal állítható, hogy az ukrajnai háború előzményeinek etnikai/nyelvi dimenziójában az EU jobban tette volna, ha követi a magyar példát, és szót emel a provokatív – a sokmilliós, tömbben élő orosz közösség számára különösen diszkriminatív – törekvésekkel szemben, óva intve Ukrajnát egy szomszédos nagyhatalom irányából várható esetleges következményektől. Az EU nem ezt tette, valamiért hallgatott. 2014 márciusában az EU szankciókat fogad el Oroszországgal szemben a Krímben tartott népszavazás és az annexió következményeként. A térséget ismerők számára már a Majdanon zajló tüntetések alatt nyilvánvaló volt, hogy egy nyugati irányú alkotmányellenes fordulat a falnak viszi Ukrajnát, kockára téve területi egységét, s lakosságának jövőjét.

Külpolitikai, biztonságpolitikai naivitás volt Moszkva passzivitását feltételezni egy szomszédságában végrehajtott nyugati irányú puccs után, amit egy oroszellenes kisebbségpolitikát folytató politikai kurzus, és a kelet-ukrajnai oroszok lakta területeken ukrán fegyveres műveletek kísértek, a NATO demonstratív ukrajnai előretörése mellett. Az ok és okozat közül azóta feledésbe merült, mire volt válasz, és miért is került sor a Krím annexiójára. Azaz, ki borította fel a status quo-t?

2014-15-ben a polgárháború egyre erősödő fordulatokat vett, az új kijevi vezetés a fegyveres erők bevetésével kívánta megtörni Kelet-Ukrajna szeparatizmusát. A politikai rendezés keretéül az ukrán kormány és a szeparatista erők (Luganszk és Donyeck megyék egyes területei) között elért úgynevezett Minszki Megállapodások szolgáltak, amit aláírtak a francia és orosz államfők, valamint a német kancellár is. A dokumentumok legitimitását jelentősen növelte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatával is megerősítette a tartalmát. A megállapodásokból de facto semmi nem teljesült, Kijev 2017-től teljesen izolálta a szeparatista területet, semmilyen állami szolgáltatást (egészségügy, oktatás, pénz- és nyugdíjrendszer, kereskedelem) nem nyújtva a több milliós népességnek, s fenntartva a polgárháborús állapotot.

Az évek múlásával a kelet-ukrajnai áldozatok száma 13-14 ezerre emelkedett, s az EBESZ misszió jelentései naponta 60 – 3000 tűzszünetsértést regisztráltak. Zelenszkij elnök a háború előtti napokban is nyilvánvalóvá tette, hogy nem kívánják végrehajtani az ENSZ BT határozatát, nem fognak szóba állni a kelet-ukrajnai oroszokkal. Lett volna itt szerepe az Európai Uniónak? 2022. február 24-ig, a háború kirobbanásáig az Európai Bizottság nem állt elő olyan szankciós javaslatokkal, melyek Ukrajnát stimulálták volna az ENSZ BT határozatának végrehajtására, miközben az EU két meghatározó államának – DE, FR – vezetői is aláírták a megállapodásokat, tehát felelősség Brüsszel oldalán egyértelműen volt.

Az EU asszisztálása a Minszki Megállapodások ignorálása terén azért is szembeötlő, mert 2020-tól az ukrán vezető politikusok nyíltan elutasították a dokumentumokban foglaltak végrehajtását, többek között egyáltalán nem voltak hajlandóak tárgyalni a szeparatista terület vezetőivel, ami minimális feltétel lett volna a politikai rendezéshez. Ismeretlen okok miatt nem volt politikai akarat Ukrajnát stimulálni egy neki (már) nem tetsző megállapodás végrehajtására – inkább kényszerítse ki erővel az, aki a Megállapodások végrehajtásában érdekelt, s majd ő ellene indítunk szankciókat. Ez a mai helyzet. Ha ehhez a kettős mércéhez hozzávesszük, hogy az EU nem szankcionálta az ukrajnai ellenzéki TV csatornák 2021 februárjában történt bezárását, a parlamenti ellenzék vezetőjének házi őrizetbe helyezését, akkor van hiányérzetünk a miérteket illetően.

Az ukrajnai ellenzék politikától való távoltartásakor az EU passzivitása azért is megdöbbentő, mert az ellenzék a Minszki Megállapodások teljesítéséért, és a kelet-ukrajnai helyzet rendezésért szállt síkra, de facto ők képviselték a háborút elkerülő megoldást, az európai stabilitást. (Lásd Oliver Stone 2019-ben készült filmjét Ukrajnáról – Revealing Ukraine.) Úgy tűnik, Brüsszelben nem ez volt a cél.

Brüsszel a szankciókat, a meghirdetett energiapolitikai elveket közgazdasági szempontból is igazolhatatlan módon alkalmazza, negligálva a globális világ szűkös és véges energiaforrásainak hatását az EU, mint globális (energiaigényes) gazdasági szereplő jövőjére, a 27 tagállam nemzeti érdekeire. Az Egyesült Államok 2018-tól egyre erőteljesebben avatkozott be az EU és tagországai belügyeibe az Északi Áramlat-2 projektben résztvevő cégek, személyek szankcionálásával. Brüsszelben a vezeték építését egy évvel visszavető sorozatos amerikai beavatkozás nem érte el az ingerküszöböt.

Az EU eltűrte, hogy az Egyesült Államok a német projekthez kötődő európaiakat (személyeket és cégeket) szankcionál, válaszlépés nélkül. (Önérzet? Nemzeti, esetleg EU-s büszkeség?) Hol van az értékalapú szankciós politika? Arra pedig gondolni sem szabad, mi lesz, ha egyszer az derülne ki, hogy az Északi Áramlatot a szövetségesek robbantották fel; felmondja az EU a kapcsolatait azzal a nemzetközi szereplővel, aki államilag irányított terrorakciót hajtott végre és ellehetetlenítette az EU energiaellátását? Lennének még kérdéseim, mivel az Európai Bizottság nem fenyeget szankciókkal a konkrét esetben, a német állami média elhallgatja az ügyet, Svédország pedig bejelentette, hogy nem osztja meg a rendelkezésére álló helyszíni információkat. Vajon miért? Csak az a biztos, hogy nem Oroszországot védik.

Alekszej Navalnij orosz politikai aktivista nevét az EU minden állampolgára megismerte, nevét százmilliókkal memorizáltatják évek óta. Anélkül, hogy bármi módon is megkérdőjelezném Navalnij és a polgárjogi aktivisták legitim társadalmi szerepét, alkotmányos keretek közötti – külföldi politikai és pénzügyi befolyástól mentes! – munkáját, emlékeztetnék, hogy az EU szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben egy politikai aktivista ügyében, akinek naponta olvashatjuk Twitter üzeneteit (aminek ténye relatíve jó börtön körülményeket jelent). Ugyanakkor az Európai Bizottság nem kezdeményezett szankciót az Egyesült Államokkal szemben a guantánamoi fogolytábor bezárása érdekében, ahol nem tudjuk hány főt, és kiket tartanak fogva európai és amerikai igazságszolgáltatás elől elzárva.

Ez az intézmény nem a Twitter-fiókhoz történő szabad hozzáférésről híres; olyan elfogadhatatlan emberi jogi helyzetről van szó, amit már nem egy amerikai elnök is megkérdőjelezett és a választási kampányban megígérte felszámolását. Nagyjából el tudom képzelni az EU döntés-előkészítők örömét, operativitását és kreativitását, ha egy hasonló orosz esetleg kínai tábor (természetesen azonnali és feltétel nélküli!!) bezárásának kikényszerítéséhez lenne szükség szankciós csomagra. Sajnálatos módon a politikai Nyugat az ukrajnai konfliktust/háborút jelenleg is, és már az odavezető úton is abszolutizálta. Mint a fenti példák bizonyítják, nem minden eset, és nem minden reláció sürgeti az Európai Bizottságot szankciós csomagok kezdeményezésére. Az EU szankciós politika nem értékalapú.

Mint uniós állampolgár elvártam volna az Európai Bizottságtól, hogy kezdeményezzen szankciókat amerikai vezetők ellen, akik elrendelték Angela Merkel német kancellár telefonjának 2003-2012 közötti lehallgatását. Hol volt ismét az uniós büszkeség, méltóság? Nem kétlem, hogy orosz relációs esetben milyen kreatívak lettek volna a brüsszeli döntés-előkészítők, s hány szankciós csomag jelent volna meg európai vezetők orosz lehallgatásáért.

Nem elemezve a konkrét konfliktusok tartalmát, a nemzetközi jogi szempontból egyértelmű agresszió kül- és/vagy belpolitikai, esetleg történelmi meghatározottságát, morális vagy politikai szükségszerűségét, csak tényszerűen utalok olyan ENSZ BT által nem legitimált katonai műveletekre (azaz agressziókra), melyekből tucatnyit hajtott/hajt végre az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Izrael, Törökország és mások napjainkig. Emlékeztetnék Azerbajdzsán 2020-ban örmény viszonylatban végrehajtott támadására, a 2022-ben is folytatódó harci cselekményekre, Szaúd-Arábia 2015-ben kezdődött jemeni katonai akciójára, vagy török műveletekre a kurdok lakta szír területeken a közelmúltból.

Ursula von der Leyen 2022. július 18-án látogatott Bakuba gázért kopogtatva, míg Szaúd-Arábiát Biden amerikai elnök kereste fel 2022 augusztusában – olajügyben. Egyiküket sem zavarták az előzmények.

Utóbbi eset szépsége, hogy Washington már elfelejtette a Szaúd-Arábia isztambuli főkonzulátusán miszlikre vágatott szaúdi ellenzéki újságíró esetét is. (Nem kétlem, ha Oroszországban bántalmaznák egy iskolai faliújság szerkesztőjét, lennének szankciók az emberi jogok szisztematikus megsértése miatt.) Az ellentmondásos EU-s szankciós politika világosan mutatja, hogy EU main stream besorolt az amerikai álláspont mögé – Oroszország meggyengítése, rezsimváltás kikényszerítése, amerikai befolyás globális erősítése –, miközben háttérbe szorítja saját objektív érdekeit, véglegesen feladja az európai gazdaság egyik alapját, az elérhető és olcsó energiahordozókat, nyersanyagokat, valamint a nagy eurázsiai piacot.

Meggyőződésem, hogy az Európai Unió közel félmilliárdnyi lakosa, vállalatai nem érdekeltek abban a szankciós politikában, amit a brüsszeli adminisztráció február óta naponta eszkalál, s hatástanulmányok nélkül, az egyre rosszabb következmények miatt előre menekülve újabb javaslatokkal tetéz. Az EU diplomáciája racionálisan nehezen értelmezhetően látja el feladatát: alapfeladatától eltérően nem diplomáciai megoldást, hanem a háború folytatását támogatja, időhúzással közreműködve Ukrajna teljes szétverésében (értékalapú megközelítés).

Az EU nemhogy nem szankcionálta az ellenzék megszüntetését, hanem ellenzék hiányában is meghívta a tagjelöltek sorába Ukrajnát, mely a jelzett „apróbb belpolitikai hiányosságokon” túl 2021-ben 122. helyen szerepelt a világ korrupciós listáján. (Fentiek fényében nagyon ellentmondásosnak tűnik a Magyarország és Lengyelország esetében folytatott jogállamisági eljárás, ha a fenti mutatók mellett is lehet milliárdokat kapni az EU közös költségvetésből, s ehhez tagsági viszonyra sincs szükség.) Brüsszel Ukrajna-politikája azt tükrözi, hogy nem jelenik meg benne az EU tagállamok érdeke. Nem voltak szankciók a kisebbségi jogok biztosításának és az ENSZ BT határozat végrehajtásának kikényszerítésére, a belpolitikai ellenzék ellehetetlenítésének leállítására, vagy az ellenzéki média védelmére, a korrupció visszaszorítására.

Brüsszel olyan globális – alapvetően amerikai – szempontokat érvényesít, melyek nem az EU közvetlen érdekei (a NATO-bővítés ésszerű határokon túli erőltetése Kelet-Európa nyilvánvaló destabilizációja mellett, egy világháború felé vezető állapot létrehozásával). E politika elszakadt a gazdaságpolitikai valóságtól, évtizedekre negatív makro környezetet hoz létre a 27 nemzetállam számára, feláldozza az EU globális szereplői státuszát.

Az Európai Bizottság szankciós politikáját és gyakorlatát vizsgálva kiderül, hogy az nem értékalapú, és nem elvi meghatározottságú, nem feltétlenül a közösség érdekeinek védelmére irányul, erősen szelektív a megcélzott nemzetközi szereplő, és a szankcionált helyzet kiválasztásában. A ma abszolutizált ukrajnai háború reálpolitikai megközelítés mellett, szankciókkal vagy anélkül is elkerülhető, vagy lerövidíthető lett volna.