„…és az Örök Világosság fényeskedjen nekik!”

„Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért… Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.”
(Ady Endre)

Ilyenkor szeretett kimenni a temetőbe. Későn, nagyon későn, amikor a tömeg már hazatért, és a mécsesek imbolygó fényében utolsó villanását élte minden gyertya, csonkig magasztalva az Örökkévalót. A temetőre pedig rátelepedett az a fajta füstös-viaszos csend, ami csak erre a napra, csak ezekre a napokra jellemző egész évben. Úgy járt-kelt ilyenkor egyedül a sírok között, mintha cipője Kharón ladikja lenne, ő pedig valami itt marasztalt lélekként kutatná az átjárót élet és halál között. 

Noha meg is találta minden egyes rokona fejfájánál – kinél márvány, kinél csupán faragott kő alá rejtve azokat a tán réges-rég elporladt csontokat, amiknek sejtjeiből ő maga is származott. 

Először nagyanyjához ment, őt ismerte és szeretette. Ő anyja helyett anyja volt, amíg élt, és ha ígéretét betartotta (már miért ne tartotta volna?) azóta is fentről vigyázza lépteit ebben a siralomvölgyben. 

„Majd megtudod, ha én már nem leszek!” – mondta mindig úgy hatvanöt éves korától egészen addig, amíg nyolcvankét évesen magához nem szólította a Teremtő. Felkészült út volt ez nagyanyja részéről. Szobája szekrényének abban a bizonyos akasztós részében, mint valami hullazsákban, már életében ott lógott a vállfán ruhája az utolsó útra. A ruha alatt két cipősdoboz. Az egyikben valóban cipő, az a cipő, ami sosem ért talajt, s soha nem is fog. A másikban imádságos könyv, szentolvasó, szentkép.

Szokásához híven két csókot lehelt a sírkőre: egyet nagyanyjáért, a másikat nagyapjáért, papikáért, akire már maga sem emlékezett, hacsak nem valamiféle csecsemőemlékezettel, amiről az ember maga sem tudja, hogy igaz-e, vagy csak a rokonok elmondása alapján kialakított kép. Másfél éves volt, amikor papika meghalt, s ha hinni lehet a családi legendáriumnak, a hangját, azt a mélyen búgó sztentorit, tőle örökölte. Egy darabig tartottak a szülők attól, hogy az öreg kocsmakedve is az örökség része lesz, ám végül nem így történt. 

***

Innen dédnagyapjához ment. A jó öreg vidám ember volt, kicsit tán túl vidám is, mondták, a másvilágra is bormákonytól kacagva siklott át, ahogyan csak azok az öregek képesek, akik megharcolták mindkét nagy háborút, minden, kezüktől kioltott élettel magukból is megölve egy darabot.

Akárcsak másik nagyapja, aki ugyan az elsőből kimaradt, de a második jó ideig valahol Oroszországban marasztalta. Ő nemigen beszélt ezekről az évekről, csak tán egyszer, amikor a szokásosnál is jobban nekikeseredett a napnak, ami nem vitte el, mert már ő is ment volna utolsó idejében. Ekkor szólt a fogság éveiről, hogy a táborban hogyan vitték ki szánon reggelente a holtakat, s hogyan várta ott őket mindig az a farkasfalka, amelyik sosem bántotta a szánhúzókat. Miért is tették volna? Az állat szereti, ha etetik. 

Kemény sorsok, kemény idők, kemény emberek. Mind úgy mentek el szótlanul, hogy némely dologra éltükben sem volt szavuk. Jó az nem sok érte őket, a rosszról meg minek beszélni, úgy voltak vele. Hiszen a rossz az olyan, hogy ha sokat emlegetik, képes és megjelenik, aztán odavágja a maga igazságát sáros csizmatalpként az asztalara, hogy „nohát, hogy is volt az, mikor azt gondoltad, hogy ez veled sose történhet meg, csak mindig mással?”.

***

Elsétált még néhány sírhoz, sokhoz már csak megszokásból. A sírok közt elhaladtában pedig meg-megállt egy-egy olyan helyen, ahol se mécses, se gyertya, de még csak egy szál virág se jelezte, hogy van még, aki gondol a lent fekvőre. Ezekre a sírokra rendre egy mécsest rakott, s ha nem volt túl hideg, még egy imát is elmondott a lelki üdvükért. 

Pedig tudta jól, hogy nem meghalni szomorú, hanem élni. Hogy a föld, ami az embert nyomja, az a föld nem a halottat nyomja, hanem mindig az élőt, aki a sír szélén áll. „A sír szélén” – gondolta – „De hisz mind ott állunk.” Aztán persze volt, hogy tovább gondolta, meg még tovább, egészen a saját utolsó perceiig. Hát mikor gondoljon ilyesmire az ember, ha nem pont most, nem pont itt? Hisz’ ez itt most nemcsak az emlékezés, hanem a felkészülés helye is. 

Hogy az ember valóban meglelje a sírok között bolyongva azt a kaput, ami odaátra vezet. No, nem a saras, letaposott földön, nem is a szomorú őszi fák temetőútra hullott leveleiben. Hanem legbelül, ahol az önzés és a közöny zsíros, agyagos rögei nyomják le az Istentől kapott lélek hitét, amíg az anyag rabságából végleg ki nem ássa magát utolsó leheletével a fényre. Az Örök Világosságra. 

***

Örök Világosság. Krisztus világossága. 

Mindenki része lesz egyszer.

Istennek legyen hála!