„Hiába minden, minden csak hangulat; a szív a teremtő, az álom az élet, s az elmúlás az élet célja!” (Ady Endre)

Fakóbarna, a póló nem volt ám mindig fakóbarna. Melegbarnaként került Gazdához, és Gazda olyannyira szerette, hogy gyakran vette fel kedvenc sportzakóinak valamelyike alá. Melegbarnát csak úgy nevezte: „A pólóm”. S együtt mentek Kati keresztanyu unokájának keresztelőjére, Petráék szabadban tartott, amerikai típusú esküvőjére, na meg arra a bizonyos szilveszteri bulira, ahol tíz centi híján majdnem kibatikolta Melegbarna egyenletesen szép színes elejét az az idióta Lajos, aki már este tízkor annyit ivott, mint a többiek együtt.

Fotó: Picsfive/shutterstock.com

„Istenem, de szép idők voltak azok!” – elmélkedett Fakóbarna, miközben Gazda – a negyvenharmadik kímélő mosást követő fregolis szárítás után – összehajtogatva a szekrénybe tette. S már majdnem köszönt volna egy jóízűt Csíkosnak és Ujjatlannak, amikor… amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy Gazda ezúttal valamit elvétett. 

– Ez rossz polc! Gazda! Ez nem a jó polc! – sikította pánikszerűen, de úgy, hogy szövetének minden cérnaszála belefeszült. Ám hiába. Gazda – dacára a rengeteg együttlétnek – sosem tanult meg szövetül. S ezt Fakóbarna is nagyon jól tudta. De egész’ idáig nem érdekelte. Megelégedett azzal, hogy hozzásimuljon, védje, melegítse, na és természetesen ékesítse őt. 

– Hagyd már abba, te ostoba! – hallotta ekkor maga alól, s rémületéhez immár meglepődés is társult.

– Ki… ki… ki az? – dadogta. 

– Foltos vagyok. Eggyel alattad. Ő meg itt melletted Rojtos.

– Jaja, Rojtos vagyok, helló, tesó! – hallotta Fakóbarna maga mellől, s amikor odanézett, egy valaha minden bizonnyal élénkvörös, mára hozzá hasonlóan megfakult, erősen rojtos aljú pólót látott. 

– Hol… hol vagyok? És kik vagytok ti? – kérdezte Fakóbarna ezektől a vadidegen gúnyáktól. Rojtos pedig kettejük nevében válaszolt:

– Mi a játszós ruhák vagyunk.

– Játszós, hordós, hétköznapi, alvós, munkás… Mikor melyik – egészítette ki Foltos, a feketeszín, oldalánál cigarettaparázzsal kiégetett, saját anyagában megfoltozott hosszúujjú póló. – Gondolom, fogalmad sincs, miért kerültél ide.

– Nincs – válaszolta szomorúan Fakóbarna. – Tegnapelőtt még Gazdával boroztunk a körúton, három barátjával és egy idegen lánnyal. Ma meg már… itt vagyok köztetek… Köztetek… akik… kik is vagytok?

– Hm… idegen csajszi… – hümmögte Rojtos, de Foltos azonnal a szavába vágott:

– Erről majd később. Először hadd tudja meg ez a sivalkodó, hogy kikkel költözött egy polcra. Nos, mi… használt ruhák vagyunk. Gazda egy turkálóban vett minket. Rojtost még a rojtok előtt viselte ugyan jobb helyeken, de engem eleve itthonra szánt. 

– Használt? Turkáló? Akkor nem is Gazda volt a gazdátok korábban? – tudakolta ámultan Fakóbarna.

– Nem. És ne is kérdezd, hogy ki volt azelőtt, vagy hogy volt-e egyáltalán. Mindketten vegytisztítottak vagyunk. A vegytisztítás pedig teljesen törli a szövetmemóriát – mondta borzongással vegyes pátosszal hangjában Foltos, majd pillanatnyi hatásszünet után hozzátette: – Na, Rojtos, most már elmondhatod az összeesküvés-elméletedet, ennek az… Izé… hogy is hívnak?

– Fakóbarna.

– Fakóbarna. Hát igen. Gondolom, előtte nem így hívtak. Na, szóval elmondhatod a teóriádat Fakóbarnának. 

– Még szép, hogy elmondom. – szólt Rojtos. – Na, szóval az van, hogy Gazda időnként… hogy is mondjam, átrendezi a ruhatárát. És ez a bizonyos „időnként” mindig egybeesik egy, a semmiből felbukkanó csinos nővel.

– Szóval erről van szó… – hajtotta le bánatosan nyakkivágását Fakóbarna. – Megfakultam, kicsit megnyúltam, ki tudja, tán még a divatból is kimentem. Gazda szégyell… és most itt vagyok veletek, száműzöttekkel…

– Száműzött ám az öreg szabód térde kalácsa! – kacagta el magát Foltos.  – Gazda sokkal többet van idehaza, mint amennyit eljár itthonról. Így mi sokkal többet vagyunk rajta, mint a puccosok. Engem például alváshoz is felvesz. Az pedig iszonyat jó érzés. Összesimulva vele hét-nyolc órán keresztül, nyugalomban, por- és napfénymentesen. Ez a mázlista Rojtos meg…

– Mi van vele? – kíváncsiskodott Fakóbarna, Foltos pedig már mondta is:

– Ez a kuszaaljú, hát ez valóságos nők bálványa. Feljön egy nő Gazdához? Hát tutira őt választja alvós pólónak! De komolyan! Benéz a lány a szekrénybe, és mintha mi nem is léteznénk, egyből Rojtoson akad meg a szeme.

– Hihi… pontosan így van… – kajánkodott Rojtos. 

– Akkor… akkor ez nem is a pokol? – kérdezte Fakóbarna.

– Nem, barátom – mondta Foltos. – Ez egy másfajta mennyország. Szóval most már ideje kisimulnod, és eltenned magadat holnapra! Molymentes, levendulaszagú szép álmokat neked!

– Nektek is! – mondta most már sokkal vidámabban, ám még kicsit megszeppenve Fakóbarna.

Foltos és Rojtos pedig – mintha csak összebeszéltek volna – mindketten egykori társukra, Nyakasra, a teniszpólóra gondoltak. Nem. Nem! Nem az első éjszakán. S még csak nem is az első héten. Nem most, és ha lehet, nem tőlük kell megtudnia Fakóbarnának, mi vár mindannyiukra. Hiszen ők máig nem tudták megemészteni a kettéhasított Nyakas látványát, ahogyan egyik fele a cipősszekrényen hevert, másik felével pedig Gazda a sarat törölte le a bakancsáról…