Felismerés

Angela Merkel és Emmanuel Macron kedden Aachenben államközi szerződést írtak alá, amely nagymértékben megerősíti a francia és a német fél gazdasági és politikai együttműködését, valamint rögzíti, hogy a két ország ezentúl mindent megtesz Németország állandó ENSZ BT-tagsága eléréséért. A dokumentum aláírását követően egészen váratlan helyről érkezett bírálat Párizs és Berlin irányába – az eddig mérsékelt Giuseppe Conte olasz kormányfő ugyanis a hír hallatán változtatott eddigi hozzáállásán a francia-német tengellyel és az Európai Unióval kapcsolatban.

Fotó: MTI, archív

A két állam közti együttműködési és integrációs szerződés értelmében Franciaország és Németország egy egységes szabályrendszeren alapuló, közös gazdasági teret hoz létre. Az igencsak sokrétű megállapodás emellett még célul tűzi ki az oktatás terén folytatandó közös munkát, valamint a határokon átívelő gazdasági, társadalmi, környezetvédelmi, egészségügyi, energetikai és közlekedési projektek előmozdítását is. A dokumentum kimondja, hogy a német-francia diplomácia egyik kiemelt célja, hogy Németország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjává váljon.

Giuseppe Conte olasz miniszterelnök szerint Olaszország nem nézheti tétlenül a Németország és Franciaország közötti megállapodást. A kormányfő a szerződésre reagálva azt mondta, „Franciaország és Németország ki akar játszani bennünket és az EU-t, miközben csak nemzeti érdekeiket tartják szem előtt”. Conte hangsúlyozta, a Németországnak szánt BT-mandátum az EU-t illeti meg, ebben egyetértés is volt az uniós tagállamok között – így pedig ez a szerződés elszigeteli Európát. „Talán mindannyiunknak nyíltan ki kellene mondania, hogy Európa most már meztelen. Az üres európai retorika semmire nem szolgál” – szögezte le a miniszterelnök.

Az ügy kimenetele tehát fordulópontot jelent az eddig mutatott trendekben. Conte az establishment-ellenesség közös nevezőjén nyugvó koalíciós kormány fejeként eddig igyekezett elhatárolni magát helyettesei, főképp Matteo Salvini nyilatkozataitól – úgy a migráció, mint az európai jövő kérdésében a vezető EU-s tisztviselőkhöz simulékonyabb, alkalmazkodóbb álláspontot képviselve próbált az érdekérvényesítés útján lavírozni, egyúttal erőteljesen jelezve, hogy szuverén entitásként nem befolyásolhatja kormánytagjai álláspontja az ő hozzáállását. A folyamatok láttán azonban úgy tűnik, nemcsak lelkiismereti szempontból bizonyult vállalhatatlannak és egyúttal kudarcosnak ez a lavírozás, hanem a praktikum terén sem hozott eredményt. A miniszterelnök belátta a nyilvánvalót: a francia-német tengely akadályoztatja egy ideális, egyenrangú tagállamokon alapuló Európai Unió építését. Nagyhatalmi politika, centralizáció, „egyenlőbbek az egyenlőknél”-elv, a két ország önös politikai és gazdasági érdekeinek előtérbe helyezése az összeurópai célkitűzések rovására – ez mind a kontinens eróziójához vezet. Ezentúl remélhetőleg Olaszország harcos kiállásának nem gátja, hanem katalizátora lesz a római kormány feje.

Felettébb humoros a Guardian értékelése, miszerint a németek és a franciák védelmezni szeretnék Európát, nem pedig uralni. A megállapodás a kétoldalú együttműködés valamennyi szegmensét a legmagasabb szintre emeli – nem kérdés tehát, hogy a dokumentum aláírása Németország érdekeit szolgálja, Merkel pedig minden bizonnyal többszörösen megbukott politikáját folytatva kíván a kontinens élére állni. A német egység megteremtése, majd a második világháború lezajlása után Berlin újfent földrészünk vezető szerepére pályázik – azonban a történelmi múlt fondorlatos eseményeit és napjaink fájó realitásait látván jobb, ha ezt a pozíciót nem engedjük át nekik. Főképp nem a franciákkal karöltve.

Európa tétlenül várja, hogy végrehajtsák rajta halálos ítéletét. Ha azonban egyre több állam- és kormányfő arra a felismerésre jut, amely az olasz miniszterelnököt is végül belátásra bírta, az öreg kontinens talán képes lesz arra, hogy a teljes erkölcsi és politikai megsemmisülést elkerülendő kisétáljon a saját maga építette siralomházból.