Felvidék könnyei

„Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát.”
(Kölcsey Ferenc)

A Felvidék könnyeit először Dunaszerdahelyen énekeltem el, 2011. április 12-én, a Zerda nevű kocsmában, párszáz méterre a DAC stadionjától. Megírni pedig a Nógrád megyei Őrhalomban írtam meg, szemben a légvonalban alig kilencszáz méterre lévő Ipolyvarbótól, ami Vrbovka néven már egy másik ország része volt. Egy sosemvolt országé, amely azóta két részre szakadt, Csehországra és Szlovákiára. Csak azok a bizonyos dekrétumok… azok nem változtak az évek során.

***

2011 áprilisának első estéjén úgy mentem Péter barátom balassagyarmati stúdiójába, hogy pontosan tudtam, mit akarok; milyen szövegrészeknél mely hangszerek hogyan csatlakozzanak, s mi legyen a szöveg és a dallam hangszerelésbeli nyomatékosításának íve. Ez így meglehetősen tudományosan hangzik, ami nem véletlen: a zene nem más, mint hangzó matematika. 

Ám máshogyan történt minden.

A felvétel első szünetében benézett a stúdióba István barátunk, s ha már ott volt, belehallgatott a készülő szerzeménybe. Aztán mesélni kezdett.

Elmondta, hogy atyai nagyszülei Rimaszombatról lettek áttelepítve, épp csak annyi vinnivalóval, ami a kezükben, hátukon, bőröndben, batyuban elfért. Mindent maguk mögött hagytak. A gyönyörű, négyszobás, tornácos házat, a nyolc marhát, a négy lovat, a 20 disznót, megannyi lábasjószágot, kacsát, libát, tyúkot. A polgári miliő háborúk és más dúlások által megkímélt rekvizitumai, a biedermeier komód, a svájci ingaóra, a gazdagon kárpitozott ülőbútorok mind-mind maradtak, ahol voltak, várva új gazdájukra, aki valahonnan kis Magyarországról kellett hogy érkezzen helyükre.     

Mert a rideg tények a következők voltak:

Edvard Beneš csehszlovák elnök 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma automatikusan megfosztotta a felvidéki magyarokat állampolgárságuktól, s velük szemben kollektív bűnösséget állapított meg. Először ötvenezer felvidéki magyart deportáltak családostul Csehországba, kényszermunkára. A sorozatos támadások miatt negyvenezren maguktól Magyarországra menekültek. Később 89 ezer főt a magyar–csehszlovák lakosságcsere alapján telepítettek ki. Háborús bűnösként további 75 ezer magyart így is kitoloncoltak a csehszlovákok. 

***

Péter nagyszülei – számtalan más felvidéki magyar társukkal egyetemben – marhavagonokba zsúfolva érkeztek „új” hazájukba, Magyarországra. Új haza, mondom én, s gondolok itt arra, hogy a mindvégig magyarul beszélő, magyarul álmodó, magyarul imádkozó família, akiket Trianon elszakított, majd a bécsi döntés visszahozott, ugyanoda ért, ahová való volt. 

Ahová való volt? De hisz mindig is magyarnak vallották magukat. Másnak nem is tudták, hisz az új nyelvet akkor se voltak képesek rendesen megtanulni, amikor az már kötelező volt. S ha véletlenül az új határtól kicsit feljebb menve az ember magyarul, vagy tört szlováksággal kért valamit a boltban, igen gyakran verés járt érte. Ha pedig a sértett a karhatalom segítségét kérte, no, ők is megverték a magyart még egyszer.

A nagyszülők egy picinyke nógrádi faluban kaptak házat. A papírok szerint annak a családnak a házát, aki „Csehszlovákiában” az ő kúriájukat kapta meg. Amikor beléptek a kétszobás, ámbitus, vagy ahogy palócul mondják, hambit nélküli hosszú parasztházba, elsírták magukat. A tapasztott vályogfalak düledeztek, a tető számtalan helyen megroskadt, a padló pedig döngölt agyagból volt, marhatrágyával lekenve. Ami bútor lehetett, azt is mind elhordták, vagy összetörték a helybeliek, a kerti ásott kútba pedig macskadögöt dobtak. E borzalmas körülmények közepette, a semmiből kellett talpra állniuk, ami Istennek hála, sikerült is.   

Istvánék a 2000-es évek elején ellátogattak nagyszüleik egykori szülőfalujába, s felkeresték a régi szülői házat is, ami akkor – szépen tatarozva, mesterien felújítva – egy helyi mezőgazdasági vállalkozás központi épülete volt. A falubeliektől azt is megtudták, hogy a hozzájuk telepített magyarországi szlovák család sosem kapta meg a házat. Abba már István nagyszüleinek kitelepítése napján beköltözött a járási párttitkár. 

***

Amikor István befejezte a mesélést, kértem húsz perc szünetet, és újraírtam a dalszöveget. Onnantól nem szimpla megemlékezés volt ez a dal, hanem annak a kitelepített magyarnak a gondolatait próbálta visszaadni, aki családjával egyetemben a lakosságcserénél is borzalmasabb tortúrában, a deportálásban részesül, kisfiával, kislányával, feleségével együtt mint háborús bűnösök. 

Azóta persze sokat változott a világ. A V4-ek tagországai igyekeztek túllépni minden, egymás iránt érzett jogos vagy jogtalan sérelmükön. Hogy ez mennyire tartósan sikerült, majd csak az idő próbája mondja meg. Az egyelőre biztos, hogy az a bizonyos 1945/33. elnöki rendelet, amely a felvidéki magyarok kollektív háborús bűnösségét mondja ki, a mai napig érvényben van mind Csehországban, mind pedig Szlovákiában.   

***

A Felvidékről kitelepítettek emléknapját minden év április 12-én tartják a magyar Országgyűlés 86/2012. (XII. 7.) OGY határozata alapján. Azért ezt a dátumot választották, mert 1947-ben ezen a napon kezdődött a szlovákiai magyar lakosság Felvidékről való kitelepítése.