Fogfájás

„Csak a fog tud úgy fájni, mint a szív.”
(Szenes Iván)

Ha a kedves olvasó esetleg azon gondolkodna, hogy van-e olyan állapot, amikor a politikai és közéleti témákban igen sokszor megnyilatkozó publicista egyszerre felejti el Orbán Viktort és Soros Györgyöt, egyszerre hány fittyet koronavírusnak és SZFE-sztrájknak, nos… van ilyen állapot. A neve fogfájás.

***

Először csak tompán feszít, mondhatni nem is fáj, hanem csupán kellemetlen. Na, pontosan ilyenkor kezd el az ember gyermeke odanyúlni a nyelve hegyével, s addig piszkálni azt, amíg valami más nem történik. Ez a valami más természetesen egy villámcsapásszerű, iszonyatosan nagy, testzsibbasztóan  nyilalló fájdalom, amit az esetek többségében a kezdeti jelentéktelen méretű duzzanat drasztikus megnagyobbodása követ, de szinte egyik pillanatról a másikra. 

Nálam is ez a helyzet. S a fájdalommal együtt hasít elmémbe nagymamám ősi jóslata: „Tomikám, ha nem mosol fogat este, akkor a fogad begyullad, aztán ki kell húzni, és a húzásba már sokan belehaltak ám!”. Nagyi jóslatairól persze csak annyit, hogy amennyiben a fele is teljesül, egész biztosan nem érem meg a felnőttkort. Ha nem mostam kezet a macskasimogatás után, akkor azt mondta, gilisztás leszek, begyullad a vakbelem és meghalok. Ha lenyeltem a rágót, azzal riogatott, hogy összeragadnak a beleim és meghalok. Ha tojáshéjdarabkát nyeltem a főtt tojással, akkor abba haltam bele, hogy a héjdarabka átszúrja a beleimet. Persze azóta volt néhány foghúzásom, és eleddig egyikbe se haltam bele, de persze, ami késik, nem múlik.

Egyelőre ott tartok, hogy abbahagyom a munkát, veszek be gyógyszert, aztán olyan foglalatosság után nézek, ahol nem kell összpontosítani. Ezek egyike nálam a cigitöltés (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!). Annak rendje, módja szerint ki is vonulok a konyhába, hogy elkezdjem a műveletet. S ahogyan ilyenkor szokásommá vált, bekapcsolom a rádiót. Következetesen a Kossuth rádiót, amiből ne tessenek semmiféle messzemenő következtetést levonni koromra nézvést, hogy hát ez az öregek rádiója és hasonlók, ugyanis gyerekkorom óta ezt hallgatom. Mi több, fiatal felnőttkoromtól kezdve már azért hallgatom, amiért Proust falta előszeretettel a madeleine sütit. Hogy hát gyerekkoromba repít vissza ez az adó, amikor még ribizli szedés közben hallgattam A Szabó családot, a Szíriusz kapitányt vagy a Poptarisznyát. 

***

A fogam persze ekkorra úgy fáj, hogy majd belebolondulok. És még ahhoz sem kell bátorságot gyűjtenem, hogy drága doktor nénimet felkeresve kihúzassam, hiszen a drága doktor néni a járvány miatt egyelőre csökkentett üzemmódban dolgozik, csak azt kezeli, akit a veszélyhelyzet előtt kezelni kezdett. Szóval csak magamra számíthatok. 

És szó szerint csak magamra, mert úgy látszik, ma még a Kossuth is cserben hagy. A Rádiószínház mai adaptációja ugyanis… Kosztolányi Dezső Fogfájás című novellájának rádióváltozata… Alig hiszek a fülemnek, s hitetlenkedésem további méreteket ölt, amikor kiderül, hogy a menyegzőn az ifjú férjnek pont a bal alsó hatos kezd el fájni, akárcsak nekem, itt és most, hic et nunc. Mégsem tudok sorsközösséget vállalni ezzel a Mécs Károly hangján megszólaló figurával, aki ott jajong és búslakodik abban a Kosztolányi novellában, hiszen mi fogfájósok külön kaszt vagyunk. Mi nem ülünk úgy a rendelő várójában, mint a bokasüllyedésesek vagy a refluxosok, mi nem faggatjuk egymást együttérzőn, s nem is próbáljuk elhitetni a másikkal, hogy sorsközösséget vállalunk vele. Hiszen pontosan tudjuk, hogy a mi fájdalmunk akkora, hogyha ez a kis macskajancsi, a püffedt arcával akárcsak a negyedét is átélné, már nem is élne. 

Próbálok a novellára koncentrálni, hátha ez elveszi a figyelmemet a saját fájdalmamról. A történet szerint az ifjú pár idejekorán visszavonul szobájába, de nem azért, amiért a pajzán násznép gondolja, hanem hogy az újasszony elkezdhesse ápolni szenvedő urát. Na, történik is minden, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva! Hideg borogatás, meleg borogatás, szívogatás, öblögetés, egyik oldalra fordulás, másik oldalra fordulás… S csupán annyit érnek el vele, amit a világon minden fogfájós: hogy a fájdalom, mint valami bosszúálló megcsalt kedves, néhány másodpercig megszűnik, hogy aztán újult erővel támadjon ismét, mind erősebben, mind kibírhatatlanabbul.

Itt, az én világomban is ez a helyzet. Csak már rutinból nem próbálkozom semmivel. Legkevésbé azzal, hogy kiírjam a közösségi oldalra: „Fáj a fogam, mit tegyek?”. Az évek során mindent kipróbáltam ugyanis: pálinkát, szegfűszeget, fokhagymát, erős paprikát, de még fahéjat is. Gyógyszerészetből akár vizsgát is tehetnék, olyan koktélokat kevertem magamnak mindenféle méregből. Mégis – mily meglepő – csak a fájdalomcsillapítóval és antibiotikummal kombinált fogorvos segített.

***

Na, a novellás násznép meg odakint mulat. Pajkosan évődnek azon, hogy a fiatalok szobájában még mindig ég a villany, s közben arról beszélgetnek, hogy Görgei hős volt-e, vagy hazaáruló? Ez egy minutumra visszarángat a magyar rögvalóba, s amennyire állapotom engedi, el is mosolyodom. Lám, akik a mostani kettéosztottság miatt panaszkodnak, nem is tudják, hogy a magyarnak mindig volt oka két pártra oszolni. De nemcsak a magyarnak, hanem minden más népnek is. Elég, ha csak az amerikai elnökválasztás körüli hajcihőre gondolunk.

S ahogyan én is picikét ere gondolok, azt veszem észre, hogy már tudok picikét erre gondolni. Hiába, a gyógyszer és az egyhangú foglalatosság megtette a maga hatását. Már nem is fáj a fogam. Illetve fáj, de kibírhatóan. Úgy, ahogyan néha minden testrészünknek kéne fájnia egy kis időre, hogy létezésüknek fájdalom-emlékeztette tudatában jobban megbecsüljük őket. 

Hogy fájós hátunkat, ha kezdetben kínnal is, de kiegyenesítsük, hogy homályos szemeinket újra egy dologra fókuszáljuk, s a különféle hazugságok által eltompított elménket újra kiélezzük a helyes gondolatokra.

Mert a fájdalom jó. Hogy hogyan, azt nem, de hogy min kell változtatnunk, azt mindig megmutatja.