Főhet Kincses Gyula feje
Szegény Kincses Gyula, szegény orvoskamarai vezérkar. Eddig olyan ügyesen lavíroztak a politikai adok-kapok viszonyai között. Nem győzték hangsúlyozni, hogy az orvostársadalom egészét képviselve felette állnak a pártcsatáknak, noha azt azért nem restellték, hogy időről időre belekapaszkodjanak a balról felröppenő, az egészségügyet, a minisztert, a tiszti főorvost, a járvány elleni védekezés módját támadó hírlapi kacsákba. Rágták, rágicsálták a többnyire soványnak bizonyuló csontokat a harcos érdekvédők páncéljába bújva.
Persze nem bíztak mindent a véletlenre. Időt és fáradtságot nem kímélve készültek a Nagy Dobásra. Összeállították azt a bértáblát, amelyről azt képzelték, ekkora fizetéseket nem lesz képes kifizetni az ország. Meglengették azt a követelést is, hogy legyen büntethető a hálapénz adása, elfogadása. Vélhetően úgy gondolták, hogy ezek a követelések kitartanak majd a választásokig, éles fegyvert adva az orvoskamara tisztikara és az ellenzék kezébe. Persze „az egész orvostársadalom érdekében”.
Ám sikerült túljárni a saját eszükön. Megfelejtkeztek arról a tényről, hogy az utóbbi nyolc év alatt az orvosoknak járó fizetések két és félszeresükre emelkedtek a közszférában; vagyis a kormányban megvolt az elszántság, hogy javítson a szocializmusból itt maradt szégyenletes bérviszonyokon. Nem olvasták el Orbán Viktor nemrég megjelent esszéjét sem, amelyben a miniszterelnök már célzott az orvosbérek emelésére.
Így aztán Kincses Gyula és a MOK-vezérkar valószínűleg nagyon meglepődött, hogy a több évesnek szánt egyeztető tárgyalások hamar eredményre vezettek. A kormány változtatás nélkül elfogadta az ultimátumnak szánt bértáblát, valamint a Büntető törvénykönyv módosítását célzó kamarai javaslatot.
Igaz, a parlament elé terjesztett törvényjavaslat összeférhetetlenségi szabályokat is tartalmazott, és ráadásul a Tisztelt Ház rövid vita után egyhangúlag megszavazta az előterjesztést.
Érthető tehát, hogy Kincses Gyula, amint a kormány benyújtotta a tervezetet, máris tiltakozott a törvény részletei, az egész világ ellen. Elvégre ő nem ilyen lovat akart. Úgy gondolta, jöjjenek a magas bérek, de amúgy semmi ne változzon. Azok a fő-főorvos urak, akik eddig magánbetegeikkel fizettették meg a közfinanszírozott diagnosztikai gépekkel végzett vizsgálatokat, a közfinanszírozott kórházi ágyakon való gyógyulást, és a várható kereset reményében elmartak minden náluk fiatalabb orvost a betegágyaktól, szóval ezek a fő-főorvos urak megkapják a magasabb bért, és persze a pácienseiktől járó honoráriumot is.
Mindez a jövőben lehetetlen lesz. Főhet Kincses Gyula feje, mit tegyen ebben a helyzetben. A sikeres kamarai képviseletnek köszönhetően havonta milliós veszteséggel számolhatnak éppen azok, akiknek Kincses Gyula és a mostani MOK-vezérkar a pozícióját köszönheti. A most megszületett törvényt pedig bajos lenne uniós fórumok elé vinni annak reményében, hogy elítélik a gaz jobboldali kormányt. Hiszen az egészségpiacon működő magáncégek páros lábbal rúgnák ki maguk is azokat az orvosaikat, akik magánzsebre dolgoznak munkaidő alatt.
Kiderült hát, hogy a király mezítelen, a kamarai kardcsörtetés nem az orvostársadalom egészét, csak az orvosbárókat és a hozzájuk kötődő kört szolgálja. Ők pedig vélhetően nem lesznek kíméletesek az ő szempontjukból bakot lőtt érdekvédőkkel.
Kásler Miklós miniszter azonban elégedett lehet, ezt a partit csont nélkül megnyerte. Pillanatnyilag hátra dőlhet a bársonyszékben, és nézheti, ahogyan Kincses Gyulát és a MOK-vezérkart övéik széttépik.
Hogy azután új parti, új küzdelem kezdődjék, amelynek egyik fő kérdése az lesz, hová áll az orvostársadalomnak az a része, amely eddig elszenvedője volt az egészségügyben virágzó feudális viszonyoknak.
