Fordított Menenius Agrippa
Történt egyszer, az ókorban, amikor Róma még csak egészen kicsiny városállam volt, hogy a plebejusok megelégelték azt, hogy a gazdag patríciusok zsarnokoskodnak velük, ha eladósodnak, még rabszolgaságra is vethetik őket.
Kivonulunk a „Szent Hegyre”, mondták a felháborodott szegények, és ott egy új várost alapítunk magunknak. És így is tettek.
A félig üresen maradt városban megrettentek a gazdagok. Ki fog most már dolgozni, ha elmennek a szegények? És nem akarnak-e majd rátámadni a városukra a kivonultak? A még itt maradt plebejusok nem fognak-e majd idővel csatlakozni amazokhoz?
Megannyi izgató kérdés, amelyre nem volt válasz.
Akkor egy köztiszteletben álló idősebb patrícius, akit Menenius Agrippának hívtak, az elmenekültek után indult. És mivel azok régóta ismerték és tisztelték, elhatározták, hogy meghallgatják, mit szeretne mondani nekik az öreg.
Agrippa pedig mondott egy mesét a köréje gyűlt tömegnek. A mese egyszerű volt, és arról szólt, hogy a testrészek egy szép napon fellázadtak a has ellen.
„Mi folyton csak kiszolgáljuk őt, ő meg csak zabál egyre. Nem dolgozunk tovább!” – kiabálták a kezek és a lábak. „Nem járunk többé élelem után, nem főzzük meg neki, lássuk, mire megy nélkülünk.”
Így is lett. És mivel a has nem kapott élelmet, az egész test elsorvadt és elpusztult.
A mese tanulságát mindenki megértette, vagyis hogy egy államban mindenkire szükség van. Dolgozókra és irányítókra egyaránt.
A plebejusok már nem akartak új várost alapítani. Visszamentek Rómába, és kiegyeztek a patríciusokkal. Ezentúl a szegények is vezetőket, úgynevezett néptribunosokat választhattak, s még a szenátus ülésén is részt vehettek, igaz, csak a küszöbön állva. Innen kiabálhatták be, hogy vétó, ha nem tetszett nekik az, amit a gazdag patríciusok akartak.
Ma viszont, mintha minden fordítva történne. Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen és a többi európai vezető a velük szoros ideológiai közelségben álló médiával együtt mintha azon igyekeznének, hogy a karok és lábak meg a többi testrészek hiába dolgozzanak és termeljenek, ők, a has, megemésztetlenül okádják ki a finomságokat. Sőt: újabban még purgálják is magukat, sőt meg akarják kötözni a testrészeket, s különféle betegségeket (lásd: migránsokat, pénzügyi szankciókat) ereszteni rájuk.
Mintha nem vennék észre, hogy egy test vagyunk. Vagy nem is akarják? És még azokat is tönkre akarják tenni, akik még nem tartoznak a „testhez”, de maguk is oda igyekeznek? (Lásd Szerbia és az ott élő magyarok, akik már saját házaikban sincsenek biztonságban a migránsáradat miatt. Vagy egyszerűbben fogalmazva: nem akarnak őshonos nemzetiségeket, délvidéki, kárpátaljai, felvidéki, erdélyi magyarokat látni, mert azokkal csak baj van?)
Mit akar elérni az unió? Ha tönkretesz elsősorban minket és a lengyeleket azzal, hogy falépítő kiadásokba kerget bennünket, a lengyeleket pedig a napi egymillió eurós szankcióval sújtja, akkor ennek a játéknak vajon mi lesz a vége? Mi lesz, ha ezek az országok ne adj’ Isten kilépnek az unióból? Működni fognak továbbra is például a magyarországi német autógyárak? Lehet, hogy igen. Vagy már más, nekünk kedvezőbb feltételek mellett.
Értem én, hogy ők csupán (?!) meg akarják buktatni a konzervatív kormányokat, de mi van, ha ez a tervük félresikerül? Ha győz a Fidesz tavasszal, akkor továbbra is utálni fognak bennünket, újabb és újabb szankciókkal sújtva? És ha veszít, és az ellenzéki káosz szabadul rá az országra? Mert a sok kis párt vezetői valamennyien nagyobb szeletet akarnak majd a tortából, mint ami jár majd nekik.
Annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia is azért jött létre, mert a kiegyezés megteremtette egy korábban soha nem látott magyar gazdasági fejlődés feltételeit, s ez a sógoroknak is jó volt. Közös vámhatár, a befektetőknek adómentesség.
Az unióba is hasonló előnyökért léptünk be. Jelenleg pedig látjuk a képeket a mi déli határunkról és a lengyelek keleti határáról, hogy a felbőszült migránsok már-már háborús állapotokat teremtve dobálnak, rombolnak. Még nem lőnek. Egyelőre nem.
Kellene egy újabb, egy modernkori Menenius Agrippa. Aki elmesélné a nagy hasaknak, hogy nem tudják, mit cselekszenek.