Füstölgés

– Ausztriában is bevezették, hogy tilos dohányozni, de a németek hál’ Istennek visszacsinálták – mondja alkalmi ismerősöm. Megértően bólogatok, hárman ülünk külön egy asztalnál az óbudai sörözőben, ahol egy régi cimborám fotóit függesztették ki a falra, őt ünnepeljük itt éppen. 

A művész a negyvenes éveinek elejét, vagy a harmincasok végét tapossa, ezért rengeteg itt a fiatal, csak mi hárman vagyunk vének. És az egyik itt velem szemben folyamatosan a bagózásról beszél. Ez a becsípődése. Majdnem mindenkinek van ilyen, egy távoli haverom azonnal politizálni kezd, és az ellenségeit sorolja, akik mindig rosszat tesznek neki, ezért nem tud egyről a kettőre jutni. Ezért nem kap díjakat, ezért nem ismerik el a pályán. Mert sok az ellensége.

Más az egészségügyet csepüli, a harmadik a kormányt, a negyedik a januári borongós telet. Ez meg itt a cigin rágódik. Hogy a németeknél az éttermekben, ahol esznek, ott ugyan tilos, de kijelöltek egy különtermet, elszívóval a bagósoknak. Itt is az kéne. Meg nem igaz, hogy a nem dohányosokat ez zavarja.

Erre már a harmadik korosabb cimbora is megszólal, ő láncdohányos volt évtizedekig, mondja, de amióta leszokott, azóta zavarja őt a füst.

– Nem hiszem – rázza a fejét a nikotin szerelmese. – Olyan nincs. Az iskolában, ahol régen tanítottam – fejtegeti –, ott együtt cigarettáztunk a diákokkal. A folyosón meg a tantermekben. Az volt a jó világ. Hiszen ha anyád is dohányzik otthon, akkor miért játszanánk meg magunkat?

És kérdőn rám néz.

– Nem értek egyet – mondom.

– Hogyhogy? – akad fenn a szeme rögtön.

Míg magyarázok, a falra kifüggesztett fotókat nézem. Igazán szép, fekete-fehér képek egy női arcról, amely mindig változik. Hol szembe néz velünk, kifestve, hol meg smink nélkül. Így változunk mi is, gondolom. Mennyivel jobb lenne erről beszélgetni. Hangosan viszont így szólok:

– Ezzel az erővel meg is lehet verni a diákot, mondván, hogy otthon is vernek. Vagy más gonoszságot tenni. Ha neki szabad, nekem is. Ez így nem logikus.

– Miért nem?

– Mert jó példát kell mutatni. Ha anyád cigizik, én nem.

– Aha! – rikkant fel. – Szóval példát kell mutatni. Szerinted az iskolának nevelni kell!

– Miért, nem így van?

– Nem ám! Ott – nyomja meg a szót – ott csupa kitűnő tanár tanított, azért, mert egyik sem akart jó példát mutatni.

Vállat vonok. Nem tudom, hol van az ott, de értem, tanítottam egykor én is. Értem, hogy az iskolai elvárásoknak, a külsőségeknek nem mindig akartunk megfelelni, nem azért mentünk el tanárnak, hogy november hetedikén ünneplőben koszorúzzunk. De a dohányzás, az mégiscsak más.

Szerencsére nem tudunk tovább vitázni, mert elcsendesedik a terem, jön a megnyitó beszéd, majd utána némi performansz, a művész és a barátja ad elő a képekhez illő tréfás-lírai szöveget.

A fene se akar itt veszekedni. Inkább gyorsan elköszönök, és elfelejtem a dohányos embert. Csak másnap, a tévé előtt ülve jut eszembe, akkor, amikor ordítok izgalmamban, és a fotel karfáját püfölöm örömömben, mert a magyar kézilabda-válogatott veri az izlandiakat valami csodálatos és felejthetetlen meccsen. És arra gondolok, hogy igenis példát kell mutatni. Mert ha ezek a fiúk bagóznának, akkor ugyan ki verné meg most Izlandot? Ki feszülne fel a szivárványra? 

A fene egye meg. Mégiscsak folytatni kellett volna azt a vitát tegnap.