Gyémántnál maradandóbb

„A gyémánt nem ismeri tulajdon értékét.”
(Honoré de Balzac)

Vajon van az életben olyan kötődés, ami túléli a túlélhetetlent? Vagy csak úgy elmegyünk nyomtalanul, hogy változó méretű digitális lábnyomainkból ítélje meg az utókor, kik is voltunk? Márta hajlott arra, hogy ez utóbbit gondolja. Elméleti fizikus volt, mindig is úgy tartotta, hogy a szív jobbára vérpumpálásra hivatott, nem pedig arra, hogy a lélek nevű megfoghatatlan akármicsoda lakhelye legyen. Pláne most nem. Pláne ma nem.

***

Pláne ma, ezen a máskülönben gyönyörű napon, amikor arról a bizonyos helyről tartott hazafelé. Arról a bizonyos helyről, ahol azt a bizonyos dolgot kapta.

– Majd csak lesz valahogy, Mártikám… – mondta neki két hónapja kolléganője, a mindig vidám Julcsi, aki ma nem volt vidám, sőt kifejezetten komoly arcot vágott. Erősen nehezére esett ugyan, hiszen máskülönben remek időszaka volt: Tibor végre megkérte a kezét, a macskája kigyógyult a parvovírusból, és még fizetésemelésre is számíthatott a kutatóintézetben. De muszáj volt komolynak, sőt komornak lennie. Most tényleg muszáj volt.

– Olyan még sose volt, hogy… – folytatta Julcsi, de Márta közbeszólt:

– Jaj, hagyd már ezeket az ócska közhelyeket!  Kutató vagy, egyetemi tanár vagy, akárcsak én. Pontosan tudjuk, hogy mi történt. Ugyan, mi változhatna ezen? – fejezte be kisé ingerülten, és a dühvel kevert szomorúság, mint valami gonosz tündér, egy könnycseppet varázsolt a szeme sarkába.

Mert Lajos valóban meghalt. Valóban leukémiában, valóban másfél hónap alatt, és valóban úgy, hogy senki nem tehetett érte semmit. Még csak bármiféle beavatkozásra sem volt mód, olyan gyorsan gyengült le a szervezete. S bár Mártának nem volt orvosi végzettsége, de tudósként pontosan tudta, hogy vannak irreverzibilis folyamatok, amik csak egyetlen végponthoz tartva fejeződhetnek be. Lajosnál ez a végpont maga a halál volt. 

– Igazad van, bocsánat – szabadkozott Julcsi. – De… én tudok valamit, ami… – már majdnem azt mondta, hogy „ami segíthet rajtad”, de az utolsó pillanatban máshogyan folytatta -… ami olyan Ti lennétek. Érted… olyan TI!

Ez volt a szavajárása régebben is. Barátok voltak, gyakran múlatták együtt az időt, s Julcsi valahol mindig irigyelte a kapcsolatukat. Nem, nem ez a jó szó. Nem irigyelte, csak szomorú lett miatta, hogy neki nem jutott az élettől ilyesmi. Mert persze örült a boldogságuknak. 

És amennyire örült, annyira vágta gyomorszájon, amikor először megtudta a rossz hírt: Lajos haldoklik. Így mondták neki, jobban mondva maga Lajos mondta neki. „Haldoklom, Julcsikám, ez van.” Nem mismásolt, nem azt mondta, hogy gyengélkedik, vagy hogy súlyos beteg. 

Aztán…

***

„Aztán most ez van” – gondolta Márta, ahogyan hazafelé hajtott kocsijával arról a helyről, amit Julcsi mutatott neki. 

– Te normális vagy? – suttogva a döbbenettől, amikor barátnője hetekkel ezelőtt felhozta az ötletet.

– Miért? Mindketten a kristályszerkezetet kutattátok. Mi lehetne ennél stílusosabb? Ennél jobban Ti? Hát semmi se lehetne…

„És tényleg” – gondolta Márta, miután hagyta magát rábeszélni erre a morbid őrületre. „Szerette hamvából gyémántékszert készítünk” – állt a prospektusban. És persze értette a technológia lényegét, tisztában volt az eljárás mibenlétével, csak… na, de mindegy. Hát Lajos majd megbocsát neki, hogy nem a Pilisben szórja el a hamvait, hanem… hanem itt viseli a nyakában, ezen az aranyláncon… Önkéntelenül is a nyakához kapott, s amikor megérintette a kristályfüggőt, akaratlanul is elmosolyodott. 

***

Utolsó emléke ez a mosoly volt. És sehogyan sem tudott visszaemlékezni arra, hogyan került fejjel lefelé, valami árokba. És sehogy sem jutott eszébe később se az a kutya, amelyik kiszaladt elé az útra, ő pedig ösztönösen kapta el a kormányt, pont azzal a hamis ösztönnel, amit minden autósoktató próbál kiverni tanítványai fejéből. Az életet védő ösztön azonban némelyeknél majdnem olyan erős, mint maga az életösztön. Akár egy másik emberről, akár egy másik élőlényről legyen szó. 

És most itt lógott, csak a biztonsági öv tartotta, a kocsi eleje füstölt, az anyósülés pedig teljesen eltűnt, annyira összenyomódott. Márta elkacagta magát, illetve valami nyöszörgésszerű hangot hallatott, amiről csak ő hitte, hogy kacagás, miközben ezt gondolta: „Hányszor mondta Lajos, hogy cseréljem le, mert nem biztonságos ez a kocsi” – gondolta – „És ha élne, ő ült volna ott” Erre még jobban elfogta a kacagás, ami végül fullasztó köhögésbe torkollt. 

Csak amikor elmúlt az ugató köhögés, akkor kapott észbe: innen minél előbb ki kell jutnia! Kikapcsolta az övet, próbálta nyitni az ajtót, de az nem nyílt. Aztán az ablaknyitó gombot nyomta meg. Semmi. Végül ököllel kezdte ütni az ablakot. Csakhogy az ablak nem engedett. Egyszerűen nem volt elég hely a megfelelő lendülethez, a megfelelően nagy erőhatáshoz. 

A kocsi eleje egyre jobban füstölt, az eleje felől mintha lángnyelvek is kicsaptak volna. 

És akkor hirtelen… és akkor hirtelen újra elkacagta magát, ezúttal szívből, igazán. Hiszen mit is képzel magáról ez az üveg nevű amorf szilárd anyag, ami olvasztás után keményedik meg anélkül, hogy bármiféle kristályszerkezetet felvenne? Hát hülye ez az üveg? Hát nem tudja ez az ostoba üveg, hogy neki szuperhatalma van felette?

És amikor itt tartott a majdnem hisztérikus röhögés közbeni gondolataival, a „szuperhatalomnál” megint a nyakához kapott. Ezúttal azonban nem tétova érintés volt. Határozott mozdulattal megmarkolta, majd letépte a láncról a gyémántot, hogy a következő pillanatban már annak tűhegyes aljával egy X-et karcoljon az üvegbe. Majd a sarkokat is bekaristolta, végül egy belülről kifelé haladó spirált is belekarcolt, ami az X közepéből indult ki, s tartott, ameddig az ablakkeret engedte. 

Aztán mindkét kezét ökölbe szorította, s egyetlen, kalapácsszerű ütéssel szilánkjaira roppantotta az ablakot.

***

Amikor a tűzoltó és a mentő megérkezett, már az árokparton ült, markában erősen szorítva a gyémántfüggőt.

És arra gondolt, hogy van szerelem, ami erősebb a halálnál és maradandóbb a gyémántnál.