Gyöngyöspata – sokadszorra

„Ahhoz, hogy az előítéletesség tompuljon, meg kell ismerni egymást, ez gyógyíthatja a sebeket.”
(Papp Sándor Zsigmond)

Amikor egy társadalmi kataklizma felüti a fejét, az első és legfontosabb dolgunk az lenne, hogy leássunk a baj gyökeréig. Mikor kezdődött, miért alakult ki, milyen károkat okozott? Azután, de csakis azután lehet elgondolkodni a megoldáson. De valódi megoldás kell. Mert az eseti kárenyhítés sokszor a kár új köntösbe öltöztetése. 

***

Amikor mostanában Gyöngyöspata kapcsán pró és kontra feltolulnak az indulatok, mindig vegyes érzésekkel hallgatom, nézem a különböző megnyilatkozásokat. Mindkét oldal megnyilatkozásait. Ugyanis a fő csapásirány a felelősök keresése kezd lenni. Márpedig ez helytelen. Hiszen az alapprobléma okozói, Mária Terézia és II. József, akiknek utasítására a magyarországi cigányság röghöz kötötté vált, már rég meghaltak, poraikat elhordta a szél, emlékük is csak nyomokban, a történelemkönyvek megsárgult lapjain lelhető fel. 

Az addigi, vándorló életmódot folytató cigányság letelepítése előtt két út állt ugyanis. Az egyik, hogy a különböző okokból (például éhínség, járvány, háborús veszteség) néptelenné vált falusi házakba költöztessék be őket. Ahol erre lehetőség adódott, az asszimiláció, ha nem is zökkenőmentesen, de lezajlott. Sajnos a második út, miszerint a karavánokat a falvak szélén sebtiben épített kunyhókba (v.ö. putrikba) költöztessék, sokkal járhatóbb volt. A szegregált közösség, amely eltérő kultúrája okán saját magát is szegregálta, sosem tudott beilleszkedni az európai mértékkel is zártnak mondható magyar társadalomba. Az évtizedes példákból pedig évszázados példák lettek. És közben semmi jelentős változás nem történt. 

Amikor a mostani válságkezelés kérdése felvetődik, nem ritkán terelődik arra a szó, hogy ezek a bizonyos válságkezelők mintha inkább válságfokozók lennének. S nem minden alap nélkül hangoznak el már megint azok a vélelmezések, melyek szerint a George Soroshoz köthető civil szervezetek mintha szándékosan kívánnák tovább feszíteni a társadalmi elégedetlenség amúgy is pattanásig feszült húrját. De vajon valóban ezekkel a szervezetekkel indult minden? Nos… igen is, meg nem is. E kijelentésemet alátámasztandó, elég, ha elmesélem első igazgatói intőm történetét.

1981

Igen meleg május volt abban az évben. S a meleg május okán mi, amúgy is rosszcsont ötödikesek még élénkebbek, még kevésbé hadra foghatók voltunk tanulás terén. Mi tagadás, sose a példamutató magatartásomról voltam híres. Ám ezek a viselkedésbeli anomáliák sosem léptek túl egy markáns határvonalat, nem durvaságban, hanem amolyan oda nem figyelésben nyilvánultak meg. 

Így esett, hogy biológia órán az emberi csontrendszer felépítésének magyarázata helyett jobbnak tartottam egy viccet mesélni padtársamnak. Renitenskedésemet szankcionálandó a tanárnő az első padban ülő Rita mellé ültetett. Büntetésből. 

Hogy finoman fogalmazzak, Rita meglehetősen „erős csontú” kislány volt, s velünk ellentétben nem 11, hanem 15 éves. Valamint cigány származású. Az első padban azért ült, s azért egyedül, mert borzalmasan durva, faragatlan modora volt, amit nem kevés agresszióval fűszerezett. S nemcsak nekünk, jóval kisebbeknek és jóval fiatalabbaknak, hanem szintén cigány származású 13-14 éves társainak is gondolkodás nélkül nekiment, ha úgy tartotta kedve. Ezt fűszerezendő nem fürdött. Egyáltalán nem. Ha ehhez hozzávesszük a korán jött kánikulát, valamint azt, hogy Rita hormonális fejlődése éppen a zenitjén volt, könnyűszerrel elfogadható azon megállapításom, miszerint Rita büdös volt. 

Amikor mellé ültettek, egyrészt a viselkedése, másrészt a szaga miatt igyekeztem a pad szélére húzódni. Amikor ezt a tanárnő észrevette, s megtudakolta az okát, azt mondtam: „Azért ülök így, mert Rita büdös.”. A tanárnő azonnal elkérte az ellenőrzőmet.

Mint később kiderült, azonnal az igazgatói irodáig szaladt, s ott az ő elmondása alapján, az én meghallgatásom nélkül meg is született az ítélet, amit az ellenőrzőmbe írva magam is elolvashattam:

„Tisztelt szülő! Gyermekét igazgatói megrovásban részesítem, amiért padtársára azt mondta, hogy büdös cigány.”

Tény, hogy Rita cigány származású volt. Az is tény, hogy büdös volt. Tehát minden információ a tanárok rendelkezésére állt. Csakhogy Rita nem származása okán volt büdös, hanem mert nem tisztálkodott. Erre nézvést bizonyságot is nyertem, mégpedig Anditól, Rita húgától, aki szintén velünk járt egy osztályba. Amikor – nincs mi tagadni – a szünetben elsírtam magam az udvaron, Andi odajött hozzám, és azt mondta: „Rita minket is üt, ver odahaza. És sose mosdik, már minket is kikészít.”

***

Ugyanezt az algoritmust követik a Gyöngyöspata és a többi más gócpont köré csoportosult „független” „magyar” „jogvédő” szervezetek is. Minden tény a birtokukban van – de ahelyett, hogy valóban megoldásokat keresnének, a birtokukban lévő tények önkényes montázsával csak még inkább növelik az elégedetlenséget.

Szent meggyőződésem, hogy a probléma kezelését és a valódi megoldási javaslatokat nem választott politikusoknak, de még csak nem is botcsinálta jogvédőknek kell végezniük. Ennek a feladatnak az elvégzése valóban tenni és valóban segíteni akaró, valóban független társadalomtudósok dolga. 

Ha pedig ez nem valósul meg belátható időn belül, akkor előbb-utóbb mindannyian intőt kapunk.