Háború minden áron

„A legutóbbi elemzések azt mutatják, hogy Isten azok oldalán áll, akiknek sok pénzük és nagy hadseregük van.” (Jean Anouilh)

Ahogyan Publius Flavius Vegetius Renatus mondotta egykoron: „si vis pacem, para bellum”, azaz: „ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Na de ki akar itt békét? Hiszen az – a háborúval ellentétben – se innovatív vívmányokkal, se rövid időn belüli hatalmas nyereséggel nem kecsegtet. Ezért van „szükség” háborúkra. S ha éppen nincs a láthatáron, akkor máshogyan kell megoldani. Például ki kell hirdetni a klímaháborút. 

Régen egyszerűbb volt

Régen minden egyszerűbb volt. Az Öreg Kontinensen egymást érték a különféle csatározások, és sokszor nemhogy egy évtized, de még egy év se telt el anélkül, hogy valamiféle villongás fel ne ütötte volna a fejét. A napóleoni háborúk pedig egészen új megvilágításba helyezték a történéseket. Egyszer és mindenkorra kiderült, hogy az igazi haszon azé, aki a történéseket legelőször tudja meg. S bár a mostani érát nevezzük az információ korának, ez a kor csupán mostanra lett felnőtt, de mindenképpen akkor született. 

S bár a két nagy háború volt minden idők legnagyobb pénzügyi vállalkozása, de azért utána is akadt bőven fegyveres konfliktus a nagyvilágban. Elég, ha csak az indokínai hadszíntérre vagy Afganisztánra gondolunk. Később aztán a profit oltárán beáldozták a fél Közel-Keletet, kiváltképp Irakot. Hiszen Vietnám példájából addigra megtanulták: nem az számít, hogy ki nyer, hanem hogy a háború meddig tart. Értsd: mennyit lehet kisajtolni belőle financiálisan? S bizony meglehetősen sokat lehetett, függetlenül attól, hogy valós okból folyt-e a küzdelem, avagy teljesen nyilvánvaló hazugságok szolgáltatták a casus bellit. 

A rémisztő béke kora

Sajnos tény, hogy amit fentebb írtam, az igaz: a béke sosem prosperál olyan jól, mint a háború. Így amikor a fehér galamb olajággal kezd röpdösni, az jó néhányak számára a legrémisztőbb kép, ami csak létezik. Ilyenkor viszont elő lehet szedni a pakliból azokat a kártyákat, amelyek, ha nem is pótolják a jokert, de meglehetősen erősek egy leosztásnál. Pláne, ha azok, akiknek a kezében vannak, még blöffölni is tudnak. 

Így kerül néhanap terítékre az éhínség, s annak megoldására tett javaslatok. Világméretű segélykoncertek, tévéshow-k, nemzetközi konferenciák érik egymást végeláthatatlanul, hogy mindezek befejeztével, (v.ö. amikor kimegy a divatból) újra elérje minden és mindenki a status quo ante basist, azaz a kiindulópontot. Mivel azonban a zéró pontból zéró pontba jutásig eltelik némi idő, s gazdát cserél némi pénzmag, mindenki megnyugszik, hogy hát tettünk valamit sanyarú sorsú embertársainkért. 

A pakli aduásza

Abban a bizonyos pakliban viszont van egy lap. Egyetlen, ami mindent üt. Egy lap mind felett: a klímakatasztrófa. Erre aztán szó szerint rá lehet fogni mindent. A kisebb törzsi villongásokon keresztül az éhezésen át a gazdasági népvándorlásig, egyszóval mindent. Éppen ezért óriási előnye, hogy a többség számára egzakt kifejezés igen könnyen, s igen sokféleképpen manifesztálható; a variációk közül pedig mindenki megtalálja azt, ami neki tetszik. S még csak nem is téved nagyot (vagy tán semennyit se) az, aki oknak látja az indokot. Éppen ettől népszerű, populáris, egyszóval kordivat.

Így fordulhat elő, hogy az Asperger-szindrómás tinilány meg a hetvenpluszos hollywoodi sztár világvége-riogatására úgy kapnak a népek, mint darazsak a cukros vízre. Dacára annak, hogy a fő igehirdetők totálisan ellentétes életet élnek azokkal, akik valóban környezettudatosak. Mert valljuk be: a józanész szavára hallgatva magában mindenki elismeri, hogy itt is, mint oly sok más esetben, a profit az egyetlen lényeg. De a krátert piszkálóknak mindig is könnyebb dolguk volt, mint azoknak, akik a matatás eredményeképp kitört vulkán láváját akarták visszatuszkolni a hegy gyomrába. 

***

Háborúra márpedig szükség van a magas nyereség érdekében. S valahol, valakik már most körvonalazzák azt a mestertervet, azt az ördögien alaposan kidolgozásra kerülő forgatókönyvet, ami a klímahisztériát lesz hivatott felváltani. Hogy mivel? Fogalmam sincs. Valami teljesen mással. Valami nevetségesen egyszerű, ugyanakkor kellően rémisztővel, amivel rettenetesen könnyű lesz azonosulni. Valami olyan borzalmassal, hogy múltunkra visszatekintve azt mondjuk majd: „Emlékszel, milyen nevetségesen aggódtunk azért a satnya klímáért?”