A fényképezés története tele van izgalmas fordulatokkal, megsüvegelendő emberi teljesítményekkel. Iskolát teremtő alkotókkal, sőt, hősökkel.

Megszállottság kellett már ahhoz is, hogy a korabeli nehéz masinákat vállukra véve a régi idők fényképészei portrékat készítsenek egykor élt, talán csak kevesek által ismert, általuk mégis örökkévalóvá tett emberekről. A megsárgult képekről visszanéző arcok dacolnak az idővel; van ebben valami titokzatos, már-már misztikus.

Minden család fiókjaiban lapulnak kedves amatőr fényképek, melyek még esetleges sete-sutaságukkal, elrontottságukban is szeretni valók, mert emlékeket őriznek. Megmutatnak valamit a mindennapi megélt történelemből. Mellettük portrék, szociofotók, zsánerképek sokasága gazdagítja az emberiség kulturális örökségét. Hosszan lehetne sorolni a legkülönfélébb műfajokat a türelmes kivárást kívánó természetfotózástól a sportesemények pillanatait szemvillanásnyi idő alatt meghozott döntést feltételező megörökítésétől a társadalmi krízisek dokumentálásáig, akár a valódi hősiességet követelő haditudósításig.

Utóbbi műfajba számosan belehaltak már. Ezek a fényképészek azért adták az életüket, hogy más embereknek vizuálisan befogadható információt adjanak át. Áldozathozataluknak volt értelme. Megmutattak valamit a világból, a történelemből.

Aztán, mint annyi más, a fényképezés művészete is inflálódásnak indult. Az okos, okosabb, legokosabb telefonok (azazhogy ma már mindentudó készülékek, melyekkel többek között telefonálni is lehet) korszaka addig nem ismert műfajt teremtett. Megszületett a hevenyészve, bárhol, bármilyen körülmények között, a körülményekkel nem törődve, sebtében készített önarckép, a szelfi műfaja, mely egyben a perspektíva változását is tükrözi.

A fényképek tudniillik egészen a legutóbbi idők előtti időkig nem a készítőjüket örökítették meg, hanem azt, amit az illető a világban meglátott és másokkal láttatni akart. A gyermeket, amint megilletődve bámulja a születésnapi tortát. A rekordlistás pontyot, amit sikerült horogra csalni a balatoni nyaralás során. Az utazás során megcsodált várat, templomot, szobrot. Az oroszlánt a szavannán, a jegesmedvét a sarkvidéken. Az esküvőt, a tüntetést, a háborút. Csupa magán- vagy közérdekű korlenyomatot.

A szelfi főszereplője ezzel szemben az ördöngös kütyü tulajdonosa. A környezet csupán háttér, ürügy arra, hogy lőjön magáról egy önarcképet, vagy tízet, százat, még többet. Ha rövid a kezed, toldd meg egy szelfibottal – szól korunk bölcsessége. Mert a fő attrakció ma már az Én. Az egó. A szelfi a szelfizőről készül, mert szereti látni magát, amellett persze, hogy a világhálón föllelhető legkülönfélébb közösségi oldalakon is megjeleníti, hadd lássa a többi szelfiző.

E jelenség filozófiája, lelki mögöttese az egoizmus és ikre, a nárcizmus. Igaz ugyan, hogy az egyetemes képzőművészet nagyjai között is akadtak, akik – még a fényképezés megjelenése előtt – kőbe faragták, ércbe öntötték, vászonra festették magukat; a nagy Rembrandtnak legalább száz önarcképét ismeri a művészettörténet. No de ő – csak semmi egyenlősdi! – Rembrandt volt. És nem halt bele önmaga sokféle megmutatásába.

Nem úgy az a nagyszebeni tizenéves, aki szerda este kizuhant egy lakótelepi panelház kilencedik emeletéről. A 15 éves lány néhány barátja társaságában igyekezett szelfit készíteni a tömbház tetején, ám a rozoga korlát, amire felállt, leszakadt. Ő pedig a mélybe zuhant és szörnyethalt. Gyerekként, értelmetlenül.

És nem ő az egyetlen. Az elmúlt években számos hajmeresztő tragédiát okozott a szelfiket hajszoló önimádat.

2014-ben például egy 66 éves japán turista csúszott le lelkes szelfizés közben Indiában a Tadzs Mahal lépcsőin, és úgy beverte a fejét, hogy nem sokkal később belehalt sérüléseibe. Szintén Indiában esett meg, hogy három diák a vasúti síneken állva a feléjük robogó vonattal a háttérben gondolta megörökíteni magát, de sajnálatos módon elfelejtettek elugrani a mozdony elől, így a szerelvény halálra gázolta őket. Oroszországban két fiatal férfi vesztette életét, amikor túl jól sikerült egy kibiztosított kézigránáttal készített szelfi. Egy 19 éves amerikai fiú kitárazottnak hitt pisztollyal pózolva készített önfotót, tévedése végzetesnek bizonyult, fejbe lőtte magát és meghalt. Ugyanígy járt egy 15 éves indiai fiú apja fegyverével.

2014-ben egy 21 éves spanyol fiatalember egy vonat tetején akart szelfit lőni magáról, ám az ipari áram agyonvágta. Szintén az elektromosság végzett azzal a 17 éves orosz lánnyal, aki egy vashídon igyekezett megörökíteni önmagát, de egyensúlyát vesztve egy kábelre zuhant. Egy amerikai lány pedig néhány nappal a 2014 júniusában esedékes esküvője előtt barátnője társaságában lánybúcsúba tartott, amikor vezetés közben szelfizni támadt kedve, és ahogy az manapság szokás, a képet azonmód feltöltötte a Facebookra. E foglalatosság közben azonban előzésbe is kezdtek az autóval, de nem vették észre a szembejövő kisbuszt. A menyasszony szörnyethalt a balesetben.

Ennyi talán elég is a határtalan nárcizmus veszedelmes voltának bizonyítására. Önimádat, felelőtlenség, fegyelmezetlenség – csupa korunkra jellemző tulajdonság. A valóság azonban érzéketlen és kíméletlen. Tragikomikus és értelmetlen halállal bünteti azokat, akikben a magamutogató önszeretet elnyomja az élet tiszteletét.