Harangszó és kakaskukorékolás
„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
(John Donne)
A döbbenetes hír viszonylag rövid, ám annál hihetetlenebb volt nemrégiben: Balatonberényben nyaraló turisták beadványt intéztek a polgármesteri hivatalhoz, hogy a helyi templom szüntesse be a hajnali harangszót, amit aztán először 5 óráról 6 órára tettek, végül pedig teljesen elhagytak. A turisták ezután újabb folyamodványt írtak, melyben a reggeli kakaskukorékolás megszüntetését követelték, ám ezt a hivatal kivitelezhetetlennek tartotta.
***
„No, majd kivitelezném én!” – mondaná megboldogult dédnagypapám, aki élt-halt a kakaspörköltért, s minden bizonnyal egymaga képes lenne felfalni Berény összes kantyúkját. Még csak meg se kottyanna neki!
Ahogy az ő lányának, az én nagymamámnak se kottyant meg soha, hogy első és legidősebb gyerekként a hajnali harangszóra keljen minden áldott nap, s felkészítse öt testvérét az iskolába. Amihez kellett pontosan öt szelet kenyér, azokra némi zsír, s ha későősz, tél vagy kora tavasz volt, öt krumpli a kemence sütőjébe. Amikor a gyerekek felkeltek, hogy némi arclocskolás után felöltözve megegyék a kenyereket, s feltekerjék lábaikra a csizma alá való kapcát, a krumplik is megsültek. No, induláskor a megsült krumplik közül szépen egyet-egyet mindegyikük a kezébe vett, aztán úgy indultak neki a három kilométeres útnak az iskola felé. Az melegítette a kezüket a hosszú úton, s az szolgált tízóraiként. Hiába, ha az ember a falu utolsó házában lakik, jó pajtása lesz a gyaloglás.
Ha pedig tavasz vége vagy nyáridő volt, úgyszint a hajnali harangszó volt az ébresztő. Mert hát a szántóföldön akkor kell kapálni, krumplit feltölteni, terményt szedni, amikor nem égetett a nap. Hogy aztán délben, amikor már égetett, pontosan a harangszóra megálljon szépen mindenki. Ilyenkor a falu népe – akárki akárhol volt – együtt kezdte el az Angelust:
„Az Úr angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és ő méhébe fogadá Szentlélektől szent Fiát. Üdvözlégy, Mária…”
S nosza, utána már lehetett is ebédelni, kazal tövében, fa árnyékában, kapavégekre kifeszített pokróc hűvösében pihengetni, szundítani egy kurtát. Aztán irány a munka! Pontosan este 6 óráig, azaz az esti harangszóig.
Időben kellett ám hazaérni, hiszen aki a misére is akart menni (s ritka volt, aki nem akart), annak egy órája volt rendbe szedni magát. Az idő múlására pediglen a fél hetes első, meg a háromnegyed hetes második harangszó figyelmeztette. Akit a hetes beharangszó az úton ért, már be se ment a templomba, csak az ajtóban állva hallgatta meg a misét. Annak már áldozni se volt szabad, hiszen vétkezett. Mert ahogyan a Prédikátor könyvében is írva vagyon:
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt”
Így volt meg a munkának és a templomba járásnak is a maga ideje, hogy aztán a mise végeztével a kiharangszó alatt a nép elmondja az imádságot:
„Most segíts meg, Mária, ó irgalmas Szűzanya…”
S ez utóbbi imát, lévén, hogy hallották a kiharangszót, azok is imádkozták, akik betegség vagy más egyéb miatt otthon maradtak. Még áldást is kaptak a hazaérkezőktől, ilyenformán:
„Misébe’, imádságba’ része legyen, aki oda nem vót is!”
Így érkezett el a szürkület után a koromsötét. Így érkezett el a Hold meg a csillagok. Majd ha valaki kései tüsténkedéseivel túlpazarolta volna a petróleumot a lámpában, a 10 órás éjszakai harangszó figyelmeztette a lefekvés időszerűségére.
***
Voltak persze ezeknek a harangoknak más, könnyesebb feladataik is. Kiváltképp hármójuk közül a legkisebb, legvékonyabb hangúnak, a lélekharangnak. Amikor valaki meghalt, azt húzták meg először, hogy aztán kinek-kinek pénze, tehetsége szerint, ahány húzást rendeltek, annyiszor konduljon meg az elhunyt lelki üdvére, egészen a temetése napjáig.
„Ki a halott?” – kérdezték a lélekharang első kongását hallva egymástól a szántón, konyhában, istállóban, iskolában levők. Így kérdezték: „Ki a halott?”. Nem pedig így: „Ki halt meg?”. Mert aki eltávozott, nem csupán egyvalaki volt a névtelen tömegből, hanem az élő közösségből kiszakított rész, akárcsak Krisztus kezéből a szegek által kiszakított élő hús.
A halál különösen háborúban aratott. Háborúban pedig gyakorta maguk a harangok is meghaltak. Ilyenkor nép azért is imádkozott, nehogy a férfiak után a harangokat is elvigyék. Mert sokszor volt, hogy vitték, ágyúba, lőszerbe, fegyverbe olvasztva.
***
Úgy elmondanám ezeket a berényi turistáknak! De tudom, hogy felesleges lenne. Nem értenék meg. Nem fognák fel, hogy a harangszó nem csupán a régi korok lenyomata, hanem maga a sejtjeinkbe hangjával égett emlékezet. Nem egyszerű hagyomány, hanem maga az élet. És persze az örök élet is, ha valaki vallásos.
Ezért csak magamnak mondom el. Csak magamban emlékezem. Minden egyes kondulásra, amit eszméletemtől fogva hallottam, s ministráns koromra, amikor én is húzhattam a harangköteleket.
És emlékezésemben tudom, hogy napról napra haladok a felé a nap felé, amikor majd nekem szólal meg valahol.
