Három remegés

Az elmúlt hónap során három alkalommal érte remegőroham hivatalos rendezvényen Angela Merkelt. A német kancellár egészségügyi problémáit illetően elképesztő mellébeszélés folyik – bár szóvivője szerint a Bundesmutti jó egészségnek örvend, a látottak alapján egyértelműen ennek ellenkezője tűnik fel. A remegések azonban szimbólumokként is értelmezhetők: mindhárom roham Merkel előző évek során bekövetkezett politikai gyengülésének állomásait jelképezi.

Első remegés – a halva született Jamaica-koalíció

Talán már feledésbe is merült ez a kifejezés, amely az egykor tervben lévő német kormányszövetség pártjaira utal. A liberális FDP sárga, a Zöldek zöld és a CDU/CSU fekete színe megegyezik a jamaicai zászló tónusaival – innen ered a fantázianév.

A 2017-es parlamenti választáson jelentősen meggyengültek a kereszténydemokraták, az addigi koalíciós partner szociáldemokraták pedig leszögezték, nem hajlandóak részt venni egy újabb Merkel-kabinet munkájában – mivel pártja képtelen lett volna az önálló kormányzásra, a kancellárnak máshol kellett keresgélnie.

Így jött létre a Jamaica-koalíció ötlete, amely igencsak rossz elgondoláson alapult. A három totálisan eltérő politikai erő képtelen volt közös témákat találni és kompromisszumra jutni a különböző célok tekintetében – a Zöldek teljesíthetetlen ökopolitikai vállalásokat tettek, a liberálisok a német politika kaotizmusában a merkeli „jobboldalnál” keményebb bevándorlásügyi álláspontot fogalmaztak meg, a CDU-nak pedig fenntartásai voltak mindkét lehetséges partnerrel szemben. A miniszteri posztok elosztásánál még nagyobb káosz bontakozott ki: ahány párt, annyi belpolitikai célrendszer és külpolitikai orientáció.

A tárgyalásokat a liberálisok kilépése szakította meg – Christian Lindner pártelnök szerint a három alakulat képtelen közösen vezetni az országot, mivel állandó belső válságok nehezítenék egy efféle kabinet munkáját. Az FDP vezetője megjegyezte: jobb nem kormányozni, mint rosszul kormányozni.

A több hónapig tartó belpolitikai válságot követően, 2018 márciusában végül a szociáldemokraták tagsága elfogadta a kormányzás folytatásának feltételeit, így újra létrejött a nagykoalíció.

Második remegés – a 2018-as tartományi választások

Önmagában erős jelzés volt a kereszténydemokraták 2017-es parlamenti választási eredménye, amely meggyengülés szinte vereséggel ért fel. Ám a 2018-ban megrendezett tartományi voksolások megmutatták, a német kormánypártok képesek alulmúlni magukat.

Az első ütés egyből fájó helyre érkezett. Az október 14-i bajorországi választáson az erős favoritnak számító bajor CSU több évtizedes mélypontra zuhant. Az előző szavazáson elért 48 százalékos eredmény után a keresztényszocialisták 37 százalékra estek vissza, ezzel elvesztették többségüket a tartományi parlamentben, és hosszú évek után képtelenné váltak az önálló helyi kormányzásra.

Két héttel később, október 28-án Hessenben rendeztek tartományi választásokat. Ezt megelőzően Merkel már könyörgőre fogta: arra kérte a választókat, ne a szövetségi politikáról mondjanak véleményt. Ám nem így lett. A CDU 27 százalékos (!) eredménye és az ellenzéki pártok – jórészt protesztszavazatok általi – megerősödése addig nem látott mértékű kudarcot jelentett a kormányfőnek. Elemzők szerint ekkor vált véglegessé Merkelben a döntés, miszerint az év végén megrendezett CDU-kongresszuson nem indul újra a pártelnöki tisztségért, 2021-ben pedig már a kancellári posztért sem száll versenybe.

Harmadik remegés – Von der Leyen jelölése az EB élére

A honi és nemzetközi balliberális sajtó azt hajtogatja, hiú populista ábránd Merkel vereségeként értékelni Ursula von der Leyen megjelenését, hiszen a kancellár saját kormánytagját jelölik az Európai Bizottság elnökének. Azonban a felszínt kapargatva örömködő haladók ezúttal sem birtokolják a bölcsek kövét: a háttérben ugyanis komoly ellentétek húzódnak meg a német védelmi miniszter jelölését illetően. Berlinben a koalíciós partner SPD forrong, az előzetes egyeztetés hiányáról beszélnek. Ám fő problémájuk a szocialista Timmermans sikertelen pozicionálása lehet – Weber bukása után ugyanis ő lett a „kompromisszumos jelölt” (jelentsen ez bármit), akiért Merkel is lobbizott. 

A V4-ek és a franciák által is támogatott von der Leyen felbukkanása kapcsán egyes német szociáldemokrata prominensek már a nagykoalíció felmondásáról elmélkednek. A bizottsági elnök személyéről döntő EP-szavazás után, a CDU-s politikus megválasztása esetén ezzel a veszéllyel kell szembenéznie Merkelnek. Hogy miként heveri ki az előtte álló otthoni válságot a kormányfő, a következő időszak kérdése lesz.

Mindezeken túl fontos megjegyezni, hogy a kancellár az eddigiekben minden nehéz helyzetből ki tudott kerülni – megfogyva bár, de törve nem. Ám ahogy az egészségi állapot súlyosbodása esetén sem biztos a túlélés egy többedszer előforduló betegségnél, a kérdés ugyanúgy feltehető más kontextusban: vajon Merkel egy negyedik politikai remegés után is talpra tud majd állni?