Hidvéghi Balázs: Quo vadis, Európa?

Ez azonban nem így van. Az Európai Unió működésével kapcsolatos általános politikai válságjeleket csak a vak nem látja, Magyarország esetében pedig – köszönhetően a magyar kormányzat határozott, a konfliktuskerülés helyett inkább a konfrontációt felvállaló politikájának – különösen élesen látható, hogy probléma van.

Miben ragadható meg ez a probléma, és mi a teendő? Álláspontom szerint a probléma lényege az, hogy 

jelenleg egy túlközpontosított politikai uniót, egy föderális európai egyesült államokat akarnak létrehozni, úgy, hogy ennek feltételei nem adottak. Egyrészt nincs meg hozzá az egységes, európai nép, nincs démosz, másrészt a hatályos uniós szerződésből sem vezethető le egy ilyen továbblépés az európai együttműködésben. Mindezt tetézi, hogy a Brüsszelben található uniós intézmények a hivatalnokszemlélet túlburjánzásának tipikus jeleit mutatják. 

Az észszerű politikai és gazdasági együttműködés helyett egyre inkább elhatalmasodik az öncélú központosításra törekvés és a hagyományos, konzervatív felfogással szembeni agresszív, megbélyegző fellépés. Mindez alapvetően ellentétes az uniót alkotó tagállamok és mindenekelőtt az európai emberek érdekeivel, és mára az egész uniós működést veszélybe sodró tendenciává vált.

Az Európai Egyesült Államok gondolata már megszületése pillanatában is irreális és megalapozatlan ötlet volt, és egy évszázaddal később sem vált reálisabbá. Szembe kell nézni azzal, hogy Európa sokszínű, eltérő nemzetek, kulturális hagyományok alkotják, és jelentősen eltérhet az is, hogy a kontinens egyes részei hogyan képzelik el a saját jövőjüket. 

Ha például egyes nyugat-európai nemzetek úgy érzik, hogy számukra az önfenntartás és önvédelem helyett egy új, multikulturális egyvelegben való feloldódás a kívánatos jövő, akkor álláspontunk szerint joguk van így dönteni, de senkire sem erőltethetik rá ezt a jövőképet. Saját országunkról csak mi dönthetünk, és mi, magyarok ebből nem is fogunk engedni.

Közismert tény, hogy minden bürokratikus intézmény egyre inkább saját maga fenntartására koncentrál, ha szigorú szabályok és rendszeres külső ellenőrzés ebben nem akadályozza meg. Az unió történetét is jellemzi az, hogy mind az Európai Bizottság, mind az Európai Parlament folyamatosan hatáskörének bővítésére törekedett. A bizottság azonban mára minden, a szerződések által meghatározott jellemzőjétől eltávolodott: a szerződések pártatlan őrének szerepe helyett pártos, ideológiailag végletesen elfogult szereplővé vált. Lassan ahhoz kell hozzászoknunk – a bizottsági előterjesztéseket, rendelettervezeteket olvasva –, hogy a brüsszeli javaslatok rendszeresen sértik a tagállami szuverenitást és olyan témákban akarnak uniós szabályozást, amelyekhez nem tartozik uniós hatáskör. 

Ráadásul egyre inkább érzékeny, sokszor a tagállamok alkotmányos identitását, morális értékrendjét érintő témákról van szó. Ide tartozik az újmarxista woke-ideológia, az utóbbi időben az abszurditásig elfajuló LMBTQ-nyomulás, a házasságot, a gyermeknevelést érintő ügyek ugyanúgy, mint a bevándorlás erőltetése azzal a céllal, hogy Európa etnikai-kulturális önazonosságát megváltoztassák.

Az EU működését – elsősorban külkapcsolataiban – jellemzi továbbá egy önelégült, moralizáló hozzáállás. Ez valójában nem más, mint a gyarmatosítás legfrissebb változata: Nyugat-Európa ezúttal saját, egyre inkább radikalizálódó újbalos ideológiáját akarja ráerőszakolni az egész világra. Nem telik el úgy parlamenti ülésszak Stras­bourgban, hogy az EU parlamentje ne oktatná ki a világ valamely távoli országát politikai korrektségből. Mondani sem kell, ezekben az ügyekben aztán végképp nincs hatásköre sem az EU-nak, még kevésbé az EP-nek, de ennek ellenére kényszeresen erőltetik ezeket a teljesen felesleges és ártalmas nyilatkozatokat. Az európai „erkölcscsősz” szerepe akkor vált igazán groteszkké, amikor a Brüsszelt mélyen behálózó korrup­ciós ügy szálai a nyilvánosság elé kerültek.

Mi következik mindebből a magyar érdekérvényesítés szempontjából? Gyakran felmerülő kérdés, hogyan kellene minderre reagálnia Magyarországnak? A jelenlegi elszomorító állapotokat látva sokan úgy gondolják, ideje lenne kilépnünk az EU-ból és felhagyni a sokszor kilátástalannak tűnő hadakozással. „Ha a briteknek sikerült, miért ne sikerülhetne nekünk is?” – hangzik a kérdés.

Először is tegyük világossá: nem egy ligában focizunk a britekkel, Szoboszlai Dominik ide vagy oda. Sem gazdasági erőnk és lehetőségeink, sem politikai mozgásterünk, sem alapvető nemzeti érdekeink szempontjából nem jó párhuzam a brexit. 

Közép-euró­pai nemzetként, nemzettár­saink jelentős részével a jelenlegi határainkon kívül nekünk evidencia, hogy egy szoros európai együttműködésben vagyunk érdekeltek. Nekünk óriási vívmány a határok könnyű átjárhatósága, ezért is lenne fontos minél hamarabb befejezni a balkáni bővítést – ahelyett, hogy a tagságra jelenleg nyilvánvalóan alkalmatlan Ukrajna felvételét erőltetnénk.

 Továbbá közösen fellépni az EU külső határainak védelmében, mert legyen világos: a schengeni térségen belüli szabad mozgást csak akkor lehet fenntartani, ha véget vetünk az illegális bevándorlás egyre súlyosabbá váló kihívásának.

A közös piac létrehozása, az oktatási, kulturális együttműködés, a közös agrárpolitika, a kohéziós politika – nyilvánvaló uniós eredmények. Ezeket meg kell védeni, ezeket működésben kell tartani. A politikai boszorkányüldözés nem lehet hosszú távon fenntartható modell, ezt egyre több tagállam, egyre több demokratikus politikai erő ismeri fel. 

Ki kell tartanunk a jelenleg hatályos uniós szerződések mellett, szövetségeseket kell találni ahhoz, hogy Európa visszatérjen a józan észen alapuló politikához. Sok millió európai polgár vár erre szerte a kontinensen – jó, ha tudjuk, hogy Orbán Viktor politikájának egyre jelentősebb a támogatottsága az európai emberek körében.

Ugyanakkor az is egy lehetséges forgatókönyv, hogy az Európai Unió differen­ciált működés felé mozdul el. Lehetnek olyan szakpolitikák, területek, ahol a tagállamok egy bizonyos része nem vesz részt az együttműködésben. Más területeken viszont igen. Ez az angol szakkifejezéssel „opt-out”-nak nevezett formula már ma is létezik, és elképzelhető, hogy a jövőbeli uniós működésben fontosabb szerepet fog játszani. Bár ez nem önmagában való cél magyar szempontból, elképzelhető, hogy egyes kérdésekben ez kínálhat megoldást a jelenleg széttartó és komoly belső feszültségeket generáló központosítás ellensúlyozására.

Határozottan el kell utasítani viszont minden olyan, az utóbbi években egyre hangosabb törekvést, amely felszámolná az egyhangú döntéshozatal követelményét a legfontosabb területeken. Az EU a tagállamok egyenrangúságán alapul, és ennek biztosítéka a vétó lehetősége, ha alapvető nemzeti érdek sérelme merül fel egy adott döntésnél. 

Ez a biztosíték minden tagállamot véd, de a legfontosabb szerepe talán mégis a kisebb tagállamok esetében van – ez garantálja azt, hogy alapvető érdekeiket nem tudják a nagyobb méretű és lakosságszámú államok figyelmen kívül hagyni.

Sokatmondó bizonyítéka az unió gyengeségének az orosz–ukrán háború ügyében folytatott politika. A hangzatos brüsszeli nyilatkozatok nem tudják elfedni azt az alapvető tényt, hogy az EU gyakorlatilag képtelen józan, a saját, hosszú távú érdekeinek megfelelő döntéseket hozni. Sokkal inkább alárendelt, készséges szolgálóleányként viselkedik egy nagyobb, globális geopolitikai küzdelemben. Az elhibázott szankciós politika, az állóháború folytatásának erőltetése – ahelyett, hogy tűzszünetre és békemegállapodásra törekednének – az önálló külpolitikai gondolkodás hiányát mutatja. Tárgyilagosan nézve az ukrán kérdésben az EU gyakorlatilag vergődik: világosan megfogalmazott cél nélkül, időbeli és pénzügyi korlátok nélküli támogatást ígérget úgy, hogy az unió polgárainak véleményét nem kérte ki ebben a nagy horderejű kérdésben.

Ukrajna felvétele az Európai Unióba a jelenlegi unió végét jelentené, beleértve a legfontosabb uniós politikákat, a kereskedelmet, az agrárszektort, a zöldátállást és így tovább.

Az írás eredetileg a Magyar Nemzet internetes kiadásában jelent meg, azt teljes terjedelmében IDE KATTINTVA olvashatják el.