Honfoglaló helyett hazaáruló?
Becsületbeli ügy, hogy nem tűrjük el Árpád fejedelem emlékének meggyalázását, eltüntetését, kiváltását egy méltatlan, jellemtelen SZDSZ-essel.
Már az is gyalázat, hogy az előző Fővárosi Közgyűlés közel négy évvel ezelőtt gyáván meghajolt az ócska balliberális provokáció előtt, és hivatalosan is elfogadta, hogy Budapest XIII. kerületében a vörös Angyalföld egy része a Göncz Árpád Városközpont nevet kapja. Ezt nemzeti büszkeségből el kellett volna utasítani és meg kellett volna akadályozni.
De ha már nem így történt, akkor most kell világosan és a lehető leghatározottabban értésére adni a hazafiatlan népfrontnak, a fővárosban tobzódó magyarellenes kommunista-liberális bandának, hogy eddig és ne tovább! Göncz nem a magyar nemzet megbecsült nagysága, hanem a ballib oldal rossz emlékű kártevője, a valódi rendszerváltás egyik kerékkötője.
Göncz nem a nemzet akaratából, hanem egy kényszerű, máig vitatott paktum eredményeként került a köztársasági elnöki székbe. Ha közvetlen választás döntött volna a tisztség betöltőjének személyéről, Pozsgay Imre elsöprő többséggel nyerte volna a megmérettetést. A rendszert váltani (nem pedig saját hatalmi igényeik szerint megváltoztatni) akaró erők súlyos, évtizedekre ható tévedése volt, hogy ezt megakadályozták, a kommunista párt nagy formátumú reformere ugyanis a múltjából és pozíciójából fakadó minden jogos fenntartás ellenére megkérdőjelezhetetlenül hazafi volt. Felismerte és értette a nemzettudat jelentőségét, és a kultúra harcterén betöltött korabeli pozíciójával élve támogatólag mozdította elő az oly szükséges nemzeti önépítést. Göncz ezzel szemben nemzetromboló volt.
Az SZDSZ-es pártkatonát, ezt az ávós szocializációjú belvárosi törpepárt által dróton rángatott marionettbábut épp azért erőszakolták a köztársasági elnöki székbe, hogy gátat vessenek a magyarság lelki-szellemi gyógyulásának. 1989 őszén azért harcoltak ki népszavazást, hogy három nagy érdeklődésre számot tartó, de akkor már rég eldöntött kérdés (a Munkásőrség feloszlatása, a munkahelyi kommunista pártszervezetek megszüntetése, az állampárt vagyoni elszámolása) hullámán becsempészhessék a számukra legfontosabb negyediket, a köztársasági elnök megválasztásának az első szabad választás utánra tolását. Az SZDSZ-es trükk sikerült, a három nagy támogatottságú kérdés mellett a magyarellenes párt számára igazán fontos ügyben is sikerült minimális (0,15 százalékot érő 6404 szavazatnyi) többséget összekampányolni. Így lett az 1990-es választáson győztes MDF és a legerősebb ellenzéki alakulattá váló SZDSZ elnökei közti titkos tárgyalásokon megszületett paktum eredményeként az Országgyűlés által választott köztársasági elnök Göncz. Aki ebbéli funkciójában az első perctől kezdve gazdáit szolgálta.
A taxisblokádnak hazudott 1990 őszi SZDSZ-es puccskísérlet idején kérkedően bratyizott az országot megbénító útonállókkal, teátrálisan kijelentette, hogy a honvédség főparancsnokaként semmiképpen nem engedi bevetni a hadsereget, bár ez eszébe sem jutott senkinek. A felfordulás elültével pedig jó előre amnesztiában részesítette az államcsínykísérletben részt vevőket.
El nem évülő bűne (Sólyom Lászlóval együtt) az igazságtétel, a kommunista bűnösök elszámoltatásának megakadályozása. 1956-os bajtársai nem véletlenül fojtották bele a szót megérdemelt füttykoncerttel 1992. október 23-án az Országház előtt…
Göncz nem a nemzet egységét jelenítette meg, hanem pártpolitikai érdekeket képviselve, egyes visszaemlékezések szerint utasításoknak engedelmeskedve a médiában elvégzendő rendszerváltást is mindenáron akadályozta, és ennek érdekében nem átallott törvény adta keretein is áthágni. Emellett rendre megjelent különféle balliberális rendezvényeken, ráadásul – lám, ezek mindig ugyanazok – a La Stampa című olasz lap 1993. november 20-i számában megjelent Európa, segíts! című cikkben az ellenzék elnémításáról, cenzúráról, a sajtószabadság megsemmisítéséről hazudozott. Külföldön rágalmazta Magyarországot – vagyis hazaárulást követett el.
Ahogy hazaárulás volt, hogy örömmel töltötte el a trianoni békediktátum. Néhai Borbély Imre más, az elszakított országrészekből érkezett politikus társaságában RMDSZ-es parlamenti képviselőként találkozott vele 1991 őszén. Két világ megrázó ütközése volt ez. A nagy magyar nemzetstratéga így emlékezett a róla-vele készült Harc a nemzet érdekében című portrékötetben:
„Szőcs Gézának mesélvén – ők pertuban voltak egymással –, de tulajdonképpen mindnyájunknak szólva, olyan felvezetéssel, hogy nem akar senkit se megsérteni közülünk, mondta el azt, amit akart. Konkrétan azt, hogy ottlétünk idején, a nála tett látogatásunk kapcsán mi jutott neki az eszébe. Két héttel azelőtt találkozott Vaclav Havellel. »Hosszú beszélgetés után azt mondtam Havelnek, hogy nagy szerencséje Magyarországnak Trianon, mert ezáltal nincs nemzeti kisebbsége.« (…) És akkor sorban kérdezett mindenkit, hogy ugye nincs megsértve ettől. A többiek ott ötöltek-hatoltak, hogy nem, nem, nem, hát dehogy, megértik ők ezt, amit mondott. Amikor hozzám került a szó, azt mondtam, hogy mélységesen meg vagyok sértve, engem a szívem legmélyén érintett ez.”
Göncz neve a magyar történelem kártékony figurái között szerepel. Emléke nem méltó arra, hogy megőrizzük. Becsületbeli ügy, hogy nem tűrjük el történelmünk ragyogó nagysága, Árpád fejedelem emlékének meggyalázását, eltüntetését, kiváltását egy méltatlan, jellemtelen SZDSZ-essel. Ha meg merészelik tenni, a magyar nemzet nevében és érdekében cselekednünk kell, minden áron megakadályozandó a szimbolikus és valóságos ballib magyarellenes térfoglalást. A hon(vissza)foglaló helyén nem terpeszkedhet egy hazaáruló.
