A legújabb svéd–magyar csörte nem csupán nyitánya, de egyben az első komolyan értelmezhető konfliktusa is az európai parlamenti választás kampányának. A gyújtópont Orbán Viktor évértékelője volt, amely után elkezdődött Annika Strandhäll svéd szociális ügyekért felelős miniszter ámokfutása a Twitter-oldalán.

A magyar miniszterelnök által bejelentett családtámogatási programcsomag valamiért a harmincas évek Németországát juttatta eszébe, és kifejezetten a nők elleni támadásként értelmezte azt. Ezután pedig elkezdődött a diplomáciai adok-kapok. A képviselőnő kirohanását követően bekérették Niclas Trouvé nagykövetet. Majd miután Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes az Echo TV Bayer Show című műsorában Strandhäll kijelentéseit úgy értelmezte, hogy az megmutatja „azt az aberráltságot, ahová eljutottak a politikai korrektség őrületében”, bekérették hazánk nagykövetét, Müller Adriennt is.

Ezek azonban inkább csak látványtechnikai elemek. A konfliktus valódi gyökerei ennél sokkal mélyebbre vezetnek. Ugyanis ha van valami, ami a nemzeti identitásnál is elemibb és lényünkből fakadóbb, az a család fogalmához fűződő viszonyunk. Európa és az egész nyugati világ egyik legmélyebb törésvonala ennél a kérdésnél húzódik meg. Nem véletlen, hogy Emmanuel Macron francia elnök pártja és Orbán Viktor is ezt a kérdést tartja a legfontosabbnak.

Fotó: shutterstock.com

A diplomáciai zűrzavar és a politikai viaskodások hátterében a közelmúlt egyik legfelkavaróbb híre az volt, hogy Franciaországban a Macron-féle En Marche! benyújtotta azt a javaslatot, hogy az iskolai dokumentációban az anya és az apa szó helyett a jövőben a szülő 1 és a szülő 2 kifejezést kellene használni. A módosításra szerintük azért lenne szükség, hogy csökkentsék a diszkriminációt a homoszexuális párokkal szemben, de valójában ez nem más, mint a család hagyományos kereteinek felszámolására tett kísérlet. Az ilyen felszámolás pedig mindig a szavak szintjén kezdődik. 

Többek között az óriási felháborodásra hatására végül olyan kompromisszumos javaslat körvonalazódik, amelynek köszönhetően ez az elképzelés végül valószínűleg nem valósul meg. Mindez azonban semmit sem von le annak súlyosságából, hogy a Franciaországot vezető kormányzópárt hogyan is gondolkodik a családról. 

Miről is szólt ez az ügy? Arról, hogy már nem elég a nemzet és a közösség szintjén megkérdőjelezni az identitásunkat. Korunk társadalommérnökei ennél sokkal többet akarnak.

Ez a politika program már a legalapvetőbb emberi szerepeket érinti. Olyan lényünkből fakadó, természetes szavakat, mint az anya, igyekeznek kivenni a szánkból, majd azokat laborokban kifejlesztett, mesterséges fogalmakkal helyettesíteni. A tengerentúlon pedig, ugyancsak a közelmúltban, a New York-i törvényhozás fogadott el egy minden eddiginél brutálisabb abortusztörvényt. Ezen folyamatok közepette mondta el Orbán Viktor évértékelő beszédét, aminek a vártnál is nagyobb nemzetközi visszhangja azt jelzi, hogy a nem csupán Magyarország, de talán az egész Nyugaton példa nélküli családtámogatási reform egy nagyon érzékeny témára tapintott rá. 

Ugyanis a család intézménye mint szimbólum bőven túlmutat önmagán. Az, hogy egy nemzet hogyan gondolkozik a családról, magában hordozza, hogy miképpen gondolkodik a jövőről. Európa két fele pedig, úgy látszik, végzetesen másképp képzeli el a jövőt. Nyugat-Európában a család hagyományos kereteinek felszámolása zajlik, Kelet-Közép-Európában pedig éppen annak megmentésére hirdetnek programot. Az ellentmondást nem tűrő önfeladás áll szemben a túlélésért folytatott heroikus küzdelemmel. Ilyen szép, tiszta és világos szimbolikája két világ szembenállásának ritkán látható. Az pedig, hogy Macronék családpolitikai intézkedése és Orbán Viktor bejelentése szinte egy időben történt meg, pont néhány hónappal a választások előtt, aligha véletlen. 

A politikai identitás befolyásáért folyó küzdelem tehát kezd minden határt átlépni. Macron és társai pedig pontosan erre a vonatra váltottak jegyet, nem törődve azzal, hogy vajon a van-e sín a kanyar mögött vagy sem. A jövő problémáival való törődés a haladók számára mára már csak egy kiüresedett pózzá vált. A pillanat kizsigerelésének vágya mindent felülír.

Korábban a politika megelégedett azzal, ha társadalmi csoportokat ugraszthatott egymás ellen, területi vagy osztályalapon. Viszont mindig is voltak bizonyos tabuk. Ilyennek számított a család és a magánélet szentsége. A jelek szerint ezek az idők végleg elmúltak. Ma már nem csak akkor politizál valaki, ha véletlenül kisasszonynak szólít egy magát valami egészen másnak gondoló, „tudatos egyént”. Nem csak akkor, ha véletlenül kismamának szólít egy „terhes személyt” vagy édesanyának egy szülő 1-est. Ma valakinek a neme, a bőrszíne és a nemi identitása is politikai tartalommal van feltöltve. 

Ezeket pedig mérnöki pontossággal mérik és erőműként ki is aknázzák a közösségi médiumok, tálcán átnyújtva a politikai és a multinacionális elitnek. Gyakorlatilag bárkinek, aki megfizeti. Az identitáspolitika tehát új mérföldkőhöz érkezett. A XXI. század nagy politikai konfliktusait pedig már ezen piacon, ezen a küzdőtéren fogják lefolytatni.