Irtsunk klasszikusokat

„A tehetségtelen, de nagyravágyó embereknek nem marad más, mint ócsárolni az igazi tehetségeket.”
(Anton Pavlovics Csehov)

Egyes feltevések szerint a Muszeion, azaz az alexandriai könyvtár teljes megsemmisülése legalább háromszáz évvel vetette vissza az emberi tudás kiteljesedését. Elsőre nem is fogjuk fel ennek jelentőségét. De talán ha azt mondom, hogy amennyiben a személyi számítógépek forradalmát sokak szerint beindító Altair 8800-at nem 1974-75-ben, hanem 1674-ben, III. Sobieski János lengyel királlyá választásának évében dobták volna piacra, elképzelni sem tudjuk, hogy mára hol tartanánk. Manapság is a Muszeionhoz hasonló tragédia fenyegeti az egyetemes kultúrát, ráadásul egy Diocletianus császárnál is pusztítóbb erő: a politikai korrektség.

***

Mindig elszorul a szívem, amikor egy általam egykoron kedvelt, máskülönben tehetségesnek tartott íróról, költőről derül ki, hogy kicsinyesen ostoba, s zsenialitását csupán azokra az órákra tartogatja, amikor valóban valami értéket alkot. Ilyen számomra Tóth Krisztina, aki legszívesebben kivenné a kötelező irodalmi anyagból (más szóval kiölné a kánonból) Jókai Mór Az arany ember című művét (Indexes és más liberális sajtómunkatársak figyelmébe ajánlva: a mű eredeti címe nem „Az aranyember”, hanem „Az arany ember”. Egybeírva ugyanis a regény 1962-es, Gertler Viktor által rendezett harmadik filmváltozatát jelenti.)

S ugyanúgy véget vetne Szabó Magda Bárány Boldizsár című verses meséje sikerének is. Az ok mindkét esetben ugyanaz: a nőalakok negatív ábrázolása. A költőnő értelmezésében amíg Jókai nőalakjai tunyák és opportunisták, Szabó Magda birkapapája még gyermekbántalmazó is, hiszen szíjjal veri a kisfiát. 

Nyilván Tóth Krisztina bizonyos dolgokról életében nem hallott még, gondolok itt az absztrakcióra, vagy a retrospektív látásmódra. Ugyanakkor egy nagyobb összeget feltennék arra, hogy annak sincs tudatában, hogy az alkotóművészek minden egyes művükkel egyfajta korrajzot és társadalom-ábrázolást mutatnak be, ami kötelességük is egyébiránt. 

Belegondolni is szörnyű, mi minden mást törölne még e nyomvonalon haladva a szélsőbaloldali irodalmár, hiszen ilyen irányelvek mentén kulturális kincseink legalább kilencven százaléka szemétre kerülne. E tekintetben pedig Tóth Krisztina semmivel sem különb, mint Firenze egykorvolt vallási fanatikusa, Savonarola, aki kétszer is megrakta városa főterén a hiúságok máglyáját, megsemmisítve ezzel a középkori olasz mesterek megannyi remekművét.

***

Ugyanebbe az eszmeáramlatba tartozik a következő „bírálat” is, melyet két, „az orbáni diktatúra elől elmenekült” liberális, Sárosdi Lilla és férje, Schilling Árpád követett el. 

A téma adott volt. Vörösmarty Mihály 1854-ben írt remekét, A vén cigányt szavalja Szarvas József a megújult SZFE toborzó videójában. Azért ezt a verset, mert a színművész ezzel nyert felvételt a főiskolára. A költemény egy könyvespolc-mintájú tapétás biliárdszobában hangzik el. Ehhez mérten a két liberális menekülőművész és performanszbajnok karikírozásában meg is jelenik a műkönyv, valamint a dákó, mint fallikus szimbólum. 

Pedig megértésük még egy laikus számára is elsőre érthető. A biliárd a vers alapjául szolgáló dzsentri miliőre utal, azzal az eszközzel, amit mai szemmel is érteni lehet. A könyvespolc mintájú tapéta pedig maga a színház, ahol semmi sem valódi, „csak” a színész által közvetített érzelmek. 

Ehhez képest a sokadik virágzásán bőven túl lévő Sárosdi Lilla – úgy is, mint szimultán kézimunkabajnok – közelről ugatja bele (már elnézést) a pofánkba (már elnézést) a menőséget, a tutiságot, a píszít. Hogy hát ilyet nem mondunk a XXI. században, hogy cigány, mert olyat se mondunk már, hogy néger, és ő Nyugaton él, és ezt onnan tudja, de tudja hazulról is, mert egyszerűen csak okos, ellentétben Szarvas Józseffel. Mindezt pediglen áldicséretnek beállítva, megjátszott modorossággal, erőltetett raccsolással, azt sugallva mondja, hogy hát mi, kormánypártiak igen nagyon bunkók, ostobán műveletlen isten barmai vagyunk ám. Hozzá képest legalábbis. Monológjában egyetlen meglepő tény hangzik el: a művésznő 45 felé jár. S bár tudom, hogy személyeskedés, de én már most eljátszatnám vele smink nélkül az öreg hölgyet. Ténylegesen kérem a tisztelt olvasót, hogy ne ütközzön meg ezen! De Sárosdi esetében elvárnám, hogy ha egyszer tehetségtelen, pocsék színész, adjon magára. Vagy ha az sem, akkor legyen jóságosan, nagymamásan öreg. 

Ehhez képest hányingerkeltő stílusában Sárosdi egy másik videót is kiizzad hónaljából (máshonnan nem tehette, annyira izzadtságszagú). Látszik, hogy akár a kutya a főtt lábszárcsontot, úgy nem tudja ő sem elereszteni a témát. Mivel pediglen a balsors azzal vert meg minket, hogy Sárosdi Lilla egy rendező férjjel is rendelkezik, Schilling Árpádtól is megkapjuk a magunk videóadagját. Persze b. neje színvonaltalanságának nem sikerült alája mennie, de tehetségtelenségéről azért kiállít egy újabb, egészen friss bizonyítványt, szándékosan félreértelmezve az érthetőt, kiforgatva a nyíltat, szarral mázolva be az értéket. 

***

Ezek (és nem ők) döntötték el évekig, évtizedekig, hogy ki a tehetség és ki nem. Hogy ki hivatott országos hírnévre, állami elismertségre, megbecsülésre. Egymásnak adták, egymástól vették át a díjakat, s belső köreikbe csak azt engedték, aki teljességgel behódol „zsenijüknek”. Egyikük most hazánkból, kettejük pedig a választott új hazából kívánja irányítani a kultúrát. Úgy, hogy mindhárman híján vannak neki. 

Nem győzöm elégszer mondani, s ahányszor csak alkalmam lesz rá, el is mondom: már csak ezért se, az ilyenekért se engedhetjük, hogy ezek 2022-ben a hatalom közelébe férkőzzenek!