Isten illata
„Íme, a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.”
(Mt1,23)
Olyan szépet kéne írni, hogy beleremegjenek a szívek. Vagy éppenséggel lecsituljon remegésük. Mint amikor a jászolban fekvő Kisdedet nézi az ember, és ez a nézés bárhol, bármikor időn és téren túlivá változik, odarepítve minket, ahol már jártunk, s néha oda is, ahová mindnyájan készülünk. Istenvárásban, egyedül is sokaságban.
***
Vajon egyedül vagyunk a világban? Vajon egyedül vagyunk odahaza az ünnepek alatt ezen a szomorúnak mondható karácsonyon? Vagy mindig velünk van valami nem megfogható? Egy íz, egy látómezőnkön átfutó képzelt árny vagy csak a sokat mondó csend? Igen, a csend. A csend, ami néha hangosabb a szónál. Az ünnep csendje, amiből mind, ahányan vagyunk, meghallhatjuk egymást. Azokat is, akik még vannak, s azokat is, akik már nincsenek közöttünk.
Az a mézeskalács-illatú csend, ami elrepít a gyermekkorba. Nagyanyánk ölében fejünkkel, amint megbűvölve nézzük a csillagszóró fényét, s közben visszafojtott lélegzettel azon ügyködünk, hogy minél tovább tartson ez a varázslat. Az a cserépkályha tetejéről orrunkba kúszó, narancshéjillatú csend… Azt keressük, kutatjuk felnőtt önmagunkban, egyedül-önmagunkban, amíg csak élünk.
Azt próbáljuk meg gyermekeinknek, unokáinknak odavarázsolni minden karácsonykor, hogy ők is megtapasztalják az istenvárás csodáját, úgy, ahogyan mi már megéltük. És a szívünk sajog belé, ha valami félresiklik. Ha nincs hal a boltban, ha ferde a fa, ha nem jut mindenhová girland, ha az ajándékok kibontásánál azt látjuk, hogy nem ezt várta, nem ezt remélte.
„Nem ezt várta, nem ezt remélte” – gondoljuk, és gyakran észre sem vesszük, tudomásul sem vesszük, el sem fogadjuk, amikor a másik igenis eljátssza, hogy ez volt minden szíve vágya. Ez az évek óta meglévő könyv, ez a parfüm, amiről már most tudja, hogy sosem fogja használni, ez a mintás pulcsi, ami két számmal nagyobb.
Mert ilyenkor mind azt játsszuk, hogy azt kaptuk, amire vártunk, amire vágytunk. Az játszatja el velünk, akit vártunk, akire vágytunk, s akinek köztünk való létét, a belőle áradó szeretetet újpogány módra csak így, ilyen sután tapasztaljuk meg.
De megtapasztaljuk, és ez a lényeg. Hiszen a valóságos Isten nem azért jött le valóságos ember képében, hogy megítéljen, hanem hogy megmentsen. Ehhez pedig nem volt szüksége másra, mint az irántunk érzett szeretetére. Nekünk sincs szükségünk másra. Ezt kapjuk ajándékba az Égi Gyermektől.
***
Idén nincs rokonlátogatás. Nem jön össze a nagycsalád. S néhány év vagy évtized múlva, életünk alkonyán úgy emlékezünk majd vissza erre a mostani karácsonyra, mint az egyetlen olyanra, ami a gyermek Megváltó eljöveteléhez leginkább hasonlított: egyedül, mások segítsége nélkül.
Csakhogy az Istengyermek nem volt egyedül anyjával és annak jegyesével. A Gyermek maga volt az Isten – maga az Isten. Ott volt annál a jászolnál minden elmúlt és eljövendő nemzedék. Minden hívő és hitetlen, s mindazok, akik hitetlenül is hívőként éltek, s mindazok, akik hívőként farizeuskodva pogány dolgokat cselekedtek.
Mert Istenben, aki maga a Minden, megszűnik az idő. Aki ezt megérti, az megérti azt is, hogy bármilyen sorscsapásban, bármi oknál fogva is tölti egyedül az ünnepet, nem lesz egyedül, mert a jó pásztor nem engedi őrizetlenül nyája egyetlen bárányát sem.
Tudom, egyeseknek ez csupán pátosszal teli szórengeteg, semmi több. Ám ha van lopakodó közöny, úgy lennie kell lassan szárba szökkenő hitnek is. Annak a fajta hitnek, ami bár tagadja Isten létét, de meglátja a teremtés megannyi csodáját, s tapasztalatai által eljut arra a felismerésre, hogy a mindenség nem a káosz mindensége, hanem a renddé. A rend pedig mindig teremtett, sosem magától lévő.
Pont ahogyan a férfi és a nő teremti meg mézeskalácsból, fenyőfából, narancshéjból gyermekeik számára a karácsony illatát, az otthon illatát, a család illatát, a szeretet illatát – Isten illatát. Ez marad bennünk, ez marad velünk mind, amíg csak élünk. S ha a szükség olykor arra kényszerít is, hogy magunk maradjunk, elég csak megkeresnünk emlékeinkben ezt az illatot. Elég ránézni kezünkre, s észrevenni, hogy lám, mostanra apánk, nagyapánk kezévé vált. Elég tükörbe néznünk, s ha erősen, kitartóan figyelünk, meglátjuk arcvonásainkban minden eltávozott szerettünket. Ott lesznek ráncainkban és redőinkben, ott bújnak meg kezdődő májfoltjaink mögött, fakuló hajunkba bújva, lelküknek lelkeinkben ajándékba hagyott szeletkéivel.
Néha persze furcsák ezek az ajándék lélekszeletek. Talán nem pont ilyenre vágytunk, talán nem pont ilyet akartunk. Összességükben mégis ezek adják ki azt a rendezett egészet, amik mi magunk vagyunk. Egyedül is sokaságban, magányosan is szeretteinkkel körülvéve.
***
Add Uram, hogy mindenki, aki ma szállást keres, szállásra leljen, mindenki, aki ma vigaszt keres, vigaszra találjon, s mindenki, aki ma szeretetet kér, az kapjon is mérhetetlen szeretetedből!
Minden kedves olvasómnak áldott, békés karácsonyt kívánok!
