Januári hóvirágok
„A legtöbb ember agya legmélyén menedékhelyet ad annak a gondolatnak, hogy talán ővele kezdődik a csoda: az örökké élő ember csodája.”
(Kemény Simon)
Furcsa és különös szálak kötik össze a múltat és a jövendőt. E szálakon fut keresztül minden tettünk, minden érzésünk. Ezek a láthatatlan fonalak formálják szövetté a világot, amiben élünk, s amely szövetnek mind darabkái vagyunk. Akár élünk, akár halunk
***
Ezt valahogy meghagyták a bombák, gondolta István bácsi, miközben csendeskén, komótosan elballagott az eresztvényi faluháza előtt, ami egy éve már, hogy tanácsháza. Tél volt, január, ám mégis nyiladoztak a hóvirágok.
„Hej, hol vannak már azok a régi, farkasordító hidegek?” – gondolta az öreg, de csak úgy kicsinyég, hiszen gondolatai javarészét az a nagyfröccs kötötte le, amit a csárdában hörpint majd fel. Erre a nagy ijedtségre, ahogyan mókázva szokták mondogatni a kora délutáni ivást megindokolandó a komákkal.
– Nem tudsz vigyázni, öreg? – üvöltött rá a semmiből feltűnve egy biciklis suhanc, aki majdhogynem halálra gázolta őt. No, szép halál lenne, mondhatom. Bejött a faluba a német, dúltak, ahol tudtak. Bejött a faluba a ruszki, az meg ott is dúlt, ahol nem tudott. Erre egy bicikli fektesse rá a Szent Mihály lovára? Micsoda egy ostoba halál lenne. Ostoba, mint ezek a mai fiatalok, akikben nyoma sincs a tiszteletnek. Hiszen satnya ez mind. A nagy háborúban még nem is éltek, a mostanihoz meg tejfelesszájúak voltak. Csak úgy lopták itt a napot, amíg az ő Jóskája a Donnál…
No, megint lesz miért inni. Jó az, ha van egy állandó ok, amit sose kell keresni. Olyan, mint a csúz a derékban, ami örökkön emlékezteti az embert arra, hogy jobb, ha szokni kezdi a gyalult deszkát meg a fenyőszagot. S ahogyan erre gondolt, a szövetkezet előtt hirtelen mégiscsak inkább jobbra vette az irányt, a csárda ellenében a temető felé. Ha már úgy ráér, megnézi, nem tört-e ki a gyom a Jóska sírján, ahogyan a hóvirág is csak kidugta a fejét, tél ide, tél oda. Igaz, bolond gondolat volt, mert a gyom az okos. Az a túlélésre hajt, azt nem csapja be a talmi tavasz, ahogyan a hóvirágot olyan könnyen átejtette. Annak megvan a magához való esze…
Jóskának is volt esze. Istenem, hogy tudott az alsózni! Más még a lapokat számolta a keziben, ő már akkor tudta, hogyan ossza le. A rendet is ő vágta a legszebben, hogy ha ez az átkozott háború nem lett volna, akárkihez elmehetett volna első kaszásnak. És ahogy énekelt… no, nem hiába sírt utána annyi lány a faluban. Éltiben is, holtában is. S biz’ ahogyan ide fordult az emlékezés szekere, István bácsi szeme sarkából is elindult egy nagy, kövér könnycsepp, ami aztán a földre esése előtt ringott még egy szépet a kacskaringós huszárbajuszon.
***
Így lépett be könnyes szemekkel a temető kiskapuján, gondosan megnézve belépéskor, hogy a nagykapu jól levan-e zárva. Merthogy azt csak akkor tárták szélesre, mikor halottat hoztak vagy sírt ástak. No de most le volt. Jó is, hogy le volt. Minek már az Istennek ennél több halott? Legyen elég neki egy időre az a Jóskával együtt 17.
Így gondolkodott magában, így törülgette ruhája ujjával a szemét… s így nem látta meg elsőre, hogy ki áll a sírnál. A Jóska sírjánál. Csak amikor közelebb lépett, akkor nézte meg jól azt a széles vállat, azt a nyírott, erős tarkót. S ahogy még közelebb ment a kalaplevéve álldogáló emberhez, hirtelen megszédült.
– Jóska… Jézus, Szűzanya, Mária! Jóska! Te vagy az? – suttogta, de neki kiáltásnak tűnt ez az elhalt hang is, amit mellkasából préselt ki, amin oly’ nehezen ült a csalódástól félő remény, mintha bizony mázsás kő lenne.
A férfi hirtelen hátrafordult, s István bácsira nézett, de mintha maga se merné elhinni, hogy az, akit lát, valóban ot áll a tulajdon szeme előtt.
– Édesapám! Drága édesapám! – mondta ő is ugyanolyan elhalóan, mint az öreg, hogy aztán pár pillanat múlva úgy karolja, úgy ölelje apját, mintha soha nem akarná többet elengedni ebben az életben.
– Hát meggyöttem – mondta ki a nyilvánvalót a fiú.
– Hát meg – summázta a nyilvánvalót az apa.
S amikor mégis szétváltak, Jóska mosolyogva kérdezte:
– Édesanyám?
– Meghótt – szakadt ki a szó, de a fájdalom már ezt a szót is keményre koptatta az évek alatt
– Meg? – szólalt rá a könnyes remegés.
– Tüdőbaj. Ez volt itt nekünk a front.
– Hát Gáspár öcsém?
– Az is meghótt.
– Az is? Hát hogyan?
– A ruszkik megtanálták nála a leventeruhát, aztán azt mondták rá, hogy nyilas. Ott lőtték le a templom falánál, a nagyobbik hársfa alatt.
– Én meg hazajöttem, édesapám – mondta Jóska, immáron öröm nélkül. – De látom, szépen kifaragták a nevemet – mutatott a sírkeresztre.
– Úgy volt, hogy meghóttál, fiam – szabadkozott István bácsi.
– No, az még nekem is majdnem úgy volt. Ha elhiszi, ha nem, úgy estek össze körülöttem, hogy számolni se tudtam. De engem nem ért a golyó.
– Hála a jó Istennek! Hát után hol voltál?
– Hadifogság.
– ’szt elengedtek?
– Megszöktem.
S csak mondta, mondta Jóska az egész Don-kanyart, a csatákat, a fogságot, a menetet, amiből kikóricált, hogy aztán úgy lopja haza magát a tulajdon szülőfalujába, mintha bolond róka lenne, aki tyúkot visz az ólba. Settenkedve, titokban, abba, ami az övé, oda, ahová tartozik. Az apa pedig csak ölelte, ölelte a fiát, egy szem gyerekét a tízből. A gyerekét, akit nem lőtt agyon a ruszki, akit nem vitt el a himlő, aki nem kapta el a tüdőbajt, aki nem fordult keresztbe az anyja hasában, aki túlélt mindent. És mégse gyom volt.
No – gondolta István bácsi, a fiával a fia sírja előtt állva – ha ez megtörténhetett, még tán a hóvirágok is megérhetik a tavaszt.
