„Kádár alatt jobb volt…”
Nyolcvannyolc éves volt, ilyenkor már nem vitézkedik az ember. Helyette szépen csendben visszagondolt azokra a napokra. Kádár alatt.„Senki nem hiszi azt, hogy amit tesz, az gonosz lenne, az emberi agy mindent képes racionalizálni.”
(Philip Zimbardo)
Biz’ nem tudja az, mi az igazi jó, aki meg nem tapasztalta az igazi rosszat. Mert aki megjárta már a poklok legmélyét, az tudja csak igazán, hogy lehet igazi jó egy pohár tiszta víz, egy mosolygós alma, vagy egy szívből jövő mosoly is. S aki járt már a pokolban, azt akár egyetlen mondat is visszataszíthatja oda, akárha egy másodperc erejéig is. Pont így tartott a pokolra Keszeő István, ahogy a buszon ülve meghallotta maga előtt annak a hatvanas férfinak a mondatát: „Kádár alatt minden sokkal jobb volt!” Nem pattant fel, s nem lépett oda hozzá, hogy visszakézből szájon vágja ezért a káromkodásért. Nyolcvannyolc éves volt, ilyenkor már nem vitézkedik az ember. Helyette szépen csendben visszagondolt azokra a napokra. Kádár alatt.
***
A négyszer négy méteres cella valahol egy pincében volt, s valahol Budapesten. Zárt rabomobillal hozták őt ebbe a penészes, bűzös lyukba. Hogy mikor? Azt pontosan tudta. Még lakatosinas korában egyszer leszakadt a körme. Akkor az orvos azt mondta, miközben bekötözte, hogy „Jól van, Pityuka, ez csak egy köröm, pontosan száz nap múlva teljesen visszanő.” Hát innen tudta, hogy száz napja lehet itt. Mert az érkezése előtti délutánon, az Andrássyn letépték a jobb mutatóujja körmét. Mostanra pedig teljesen visszanőtt. „Körömóra”, gondolta, s akaratlanul is felkacagott erre a maga alkotta abszurd szóra. A kacagástól pedig a sarokban lévő rongycsomó megszólalt:
– De jó kedve van, Pista bácsi!
– Mondtam már, hogy én neked nem vagyok bácsi, te kófic! Hiszen alig hat év van köztünk – válaszolta Keszeő a rongycsomónak, ami szép lassan emberi alakot kezdett ölteni, ahogyan viselője először kinyújtózkodott, majd nyújtózkodtában felült.
– Jól van, akkor nem bácsi. Na, mi volt olyan vicces pont itt, pont most? – kérdezte a szennyes ruhakupacból pelyhedző állú, tejfelszőke ifjúvá váló cellatárs.
– Mindegy, már elmúlt a jókedvem – lökte neki flegmán Keszeő – Amúgy meg magázni se magázz, mert…
– Mert beveri a pofámat? – kérdezte huncutul a srác.
No, ezen már mindketten hangosan felröhögtek. Hiszen a fiatalember arcán nemigen akadt olyan hely, amit rosszabbá lehetett volna tenni. Csuda rendszerességgel, ördögi precizitással jártak le az őrök, hogy minden nap elvigyék őt, aztán pár óra múlva véres arccal hozzák vissza. Tegnap se végeztek félmunkát, elől volt még egy foga, na, azt is kiverték, mondván, minek az már oda? Úgyhogy amit mondott, olyan selypen mondta, alig lehetett érteni.
– Akkor szaktársnak hívlak, ha nem bánod – mondta a gyerek a nevetést hirtelen befejezve.
– Felőlem mondhatsz annak, de én lakatosmester vagyok, te meg csak egy pöcsömnyi inas. De egye fene, jó kedvem van, hívjál annak.
– Akkor ez az ajándékom – mondta a srác. – Merthogy a főtörzs azt mondta tegnap, hogy ma nem kapok verést, mert ma van a születésnapom.
– Hányadik?
– Tizennyolc lettem, szaktárs.
– Isten éltessen akkor! – biccentett oda neki Keszeő, s erre a biccentésre, akár Mózes botja érintésére a tenger, megnyílt a cellaajtó. A főtörzs lépett be rajta, mögötte két szakaszvezetővel. Jöttükre a rabok felálltak, s ahogy tudták, vigyázzba vágták magukat. Keszeő pedig nekikezdte:
– Főtörzsőrmester elvtársnak jelentem, a létszám… – de az őr közbevágott:
– Hagyja, István.
„Hagyja, István?” – dermedt meg a rémülettől Keszeő, mert ez az egy udvarias, emberhez méltó mondat száz verésnél is ijesztőbb volt pont ennek a szájából. Ilyeneket azok mondanak, akik valami nagy aljasságra készülnek, amiről maguk is tudják, hogy aljasság. A főtörzs pedig már mondta is, csak úgy, lesunyt képpel, mint aki Keszeő megérzéseinek is felvigyázója, na meg beteljesítője:
– A Magyar Népköztársaság nevében! A Népbíróság Darik Albert ítéletét a mai napon életfogytiglani fegyházról kötél általi halálra súlyosbította – majd felemelte tekintetét, a fiatalemberre nézett, aki közönyös szemmel bámult vissza rá. – Érti, amit mondtam?
– Értem, főtörzs elvtárs. De akkor ma… nem lesz verés?
– Nem, fiam – sütötte le szemét az őr – Ma akasztás lesz.
Aztán fejével jelzett a mögötte állóknak, s miközben azok ketten elvezették, a gyerek még intett egyet Keszeő felé, rámosolygott, és csak ennyit mondott:
– Jó is, hogy már vége. Pont most kezdtem elunni.
***
Máig szégyelli, amit akkor tett. Belőle s a többiekből egyszerre tört ki a megállíthatatlan kacagás. Arra is mindmáig emlékszik, hogy a frissen felnőtt „szaktárs” csendes mosollyal, angyali megelégedettséggel konstatálta, hogy vicce célba talált. „Kádár alatt?” – gondola Keszeő. „Kádár alatt a viccek… azok tényleg jobbak voltak…”