Két éve állt fel a német kormány
2021. december 8-án lépett hivatalba az Olaf Scholz kancellár által vezetett hárompárti, szociál-demokrata-zöld-liberális, ún. jelzőlámpa-koalíció (SPD-Zöldek-FDP). Ez a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében először kialakuló hármas konstelláció váltotta a 16 éven át, kormánykoalíciókat vezető és a kormányrudat szilárdan kézben tartó CDU-t, és igencsak ambiciózus tervekkel látott neki a feladatnak. A „Merjünk előre lépni” címet viselő koalíciós megállapodásban a pártok egy modernebb, kozmopolitább Németország programját irányozták elő, azonban a társadalom támogatásával sok esetben egyébként sem bíró terveiket Oroszország 2022. február 24-én Ukrajna ellen indított háborúja és a valóság keresztül húzták. Azóta a kezdeti örömmámor és ambíció kifulladni látszik, és a kormány tagjai igen komoly gazdasági, politikai és társadalmi nehézségekkel kénytelenek szembenézni. Az ezekre a külső és belső kihívásokra adott kormányzati válaszok nem igazán nyerik el a társadalom többségének szimpátiáját, illetve a koalíción belül is rendkívül mély törésvonalakat okoznak, látványos jobbra tolódást okozva a politikai színtéren. Jelenleg a három kormányzó párt támogatottsága a 2021-es 52 százalékos választási eredményhez képest mindössze 33 százalékon áll, ami szintúgy egyedülálló német újkori történelemben. Ezek fényében jogosan merül fel a kérdés két év kormányzás, valamint a Szövetségi Alkotmánybíróság novemberi döntése után, amellyel de facto kiderült, hogy Scholzék ügyeskedtek a költségvetési tervekkel és hitelekkel, hogy hányadán is áll terveinek megvalósításával a hárompárti kormány. Illetve, hogy ki fognak-e és egyáltalán ki tudnak-e tartani a ciklus végéig az egymással sokszor ideológiai ellentmondásban is álló pártok, vagy „béna kacsaként”, erőtlenül és legjobb esetben is csak adminisztrációs és politikai céllal vonszolja-e át magát a hátralévő törvényhozási időszakon.
Az elemzés a Magyar-Német Intézet honlapján jelent meg, teljes terjedelmében IDE KATTINTVA olvasható.
Megvalósított célkitűzések
A két évvel ezelőtt felálló kormány koalíciós megállapodása összesen 453 „valódi” kormányzati vállalást tartalmaz, amelynek teljesülése egyértelmű kritériumok alapján ellenőrizhető. Ez jó 50 százalékkal több, mint a korábbi nagykoalíció (CDU-SPD) által a 2018-as koalíciós megállapodásban tett 296 ígéret. A 2013-as, szintúgy CDU-SPD koalíciós szerződéshez viszonyítva pedig, amely 188 ígéretet tartalmazott, a jelenlegi kormány közel két és félszer annyi projektről állapodott meg 2021-ben. Ez a kifejezetten magas szám egyrészt visszatükrözi a jelzőlámpa-koalíció, mint három, programok szempontjából egymástól független párt közötti koalíció összetettségét, másrészt pedig a kialakult szövetség ambíciószintjét is.
Egy idén szeptemberben végzett kutatásból kiderül, hogy a törvényhozási időszak felénél a kormánykoalíció nagyravágyó vállalásainak csaknem kétharmadát (64 százalék) már vagy végrehajtotta, vagy elkezdte megvalósítani. Részleteiben ez az elemzés a következő képet mutatja: az összesen 453 koalíciós ígéretből 174 már részben vagy teljesen teljesült (38 százalék), ami mellett további 55 projekt (12 százalék) megvalósítása folyamatban van. További 62-vel (14 százalék) már foglalkoztak érdemben, de még nem lehet megjósolni, hogy ezek milyen mértékben valósulnak meg. Ezen kívül 162 projekt esetében még nem történt semminemű előrelépés. Relatív és abszolút arányaiban tekintve ezekre a számokra elmondható, hogy a Scholz-kormány a 2017 és 2021 között kormányzó nagykoalíció mérlegéhez képest 53 százalék helyett 38 százalékban teljesítette ígéreteit, abszolút értékben azonban 174 megvalósított projekttel a korábbi kormány félidős mérlegéhez (154) képest valamivel többet ért el. Ugyanebből a tanulmányból kiderül még, hogy a koalíciós szerződés ambíciószintjével és a végrehajtás mértékével ellentétben a kormányt a közvélemény a „viták koalíciójaként” érzékeli: Németországban a lakosság mindössze 12 százaléka gondolja úgy, hogy a koalíciós megállapodásban rögzített ígéretek nagy részét sikerült megvalósítani, míg a megkérdezettek 43 százaléka szkeptikusan látja a helyzetet és úgy érzékeli, hogy a vállalások teljesítése nem halad előre.
Rövid ideig a pragmatizmus dominált a válságban
El kell ismerni, hogy a szövetségi kormány nehéz feltételek mellett kezdhette meg a munkát. A COVID-19-pandémiát és annak gazdasági hatásait még közel sem sikerült legyőzni, majd 82 nappal a hivatalba lépés után megkezdődött az ukrajnai háború, ami feje tetejére állította a német politikát is. A klímavédelem és a prosperitás pajzsra emelése, valamint az ígért széles körű társadalmi-politikai reformok kombinációja helyett hirtelen Ukrajna fegyverkezése és az energiaellátás biztosítása került a középpontba, amely korábban egyoldalúan az orosz gázra és olajra épült. Az ezekből fakadó gazdasági, pénzügyi és szociális válságkezelés talán legfigyelemreméltóbb pontja a szövetségi kormány pragmatizmusa volt. A kormány egésze, és a három koalíciós párt mindegyike hajlandó volt korábban tabu kérdéseknek számító témákat feszegetni és „szent teheneket” levágni a válságkezelés érdekében. A Zöldek lehetővé tették az atomerőművek üzemidejének három hónappal való meghosszabbítását és a széntüzelésű erőművek újraindítását. A szociáldemokraták kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni a szociális rendszerek reformjával kapcsolatban, míg az FDP és mindenekelőtt pártelnökük, Christian Lindner szövetségi pénzügyminiszter hatalmas, több száz milliárd eurós többletkiadásokat hagyott jóvá a német alkotmányban rögzített adósságfék megkerülésével annak érdekében, hogy a háború okozta gazdasági válságot enyhíteni, valamint a 2022. február 27-én Olaf Scholz kancellár által bejelentett biztonság- és védelempolitikai „fordulatot” (Zeitenwende) finanszírozni tudják.
Mindazonáltal ezek az események, valamint a kormányra nehezedő rendkívüli nyomás kikezdték a koalíciót összetartó érdekszövetséget. A német belpolitikában szokatlan módon, a két baloldali és egy jobbközép pártból álló koalíció sokszor nyíltan, a nyilvánosság előtt folytatta le az olyan stratégia döntéseket megelőző kormánypárti vitákat, mint az Ukrajnának történő fegyverszállítások, a minimálbér erőltetett emelése, a gáz- és villamosenergia-árfék, a kezdetben 9, mára már 49-eurós jegy bevezetése, vagy a még üzemben lévő atomerőművek végleges lekapcsolása.
Ideológiailag vezérelt energia- és társadalompolitika
Az energiapolitikában rövid távon megfigyelhető pragmatizmus ellenére – ilyen lépés volt például a széntüzelésű erőművek újbóli üzembehelyezése – a koalíciót ideológia vezérelte következetlenség jellemzi. Az utolsó atomerőművek leállítása óta Németország villamosenergia-exportőr helyett villamosenergia-importőrré vált, és az a paradox hozzáállás alakult ki, mely szerint a német atomerőművekből származó atomenergia elvetése ellenére, semmi kivetnivaló nincsen a Franciaországból importált atomenergiával szemben. Ugyanerről tanúskodik az a tényállás, hogy a szövetségi kormány – főleg az SPD és a Zöldek – állhatatosan védik azon meggyőződésüket, hogy a német termelésből származó cseppfolyósított földgáz környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlan, míg a több ezer kilométeren át, Amerikából szállított cseppfolyósított földgázra szükség van. A köznyelvben csak „fűtési törvénynek” nevezett, épületenergetikai törvény körül kialakult, hónapokig tartó huzavona is jól megmutatta a német kormány energiapolitikában mutatott átideologizáltságát, hisz az FDP egy rövid ideig tartó ellenállása és az állampolgárok ellenszenve ellenére is elfogadták a végeredményében az eredeti tervekhez képest nagyban „lebutított” törvényt.
Az, hogy az önmagát haladás-koalíciónak nevező kormány mindenekelőtt társadalompolitikai kérdésekben találta meg a közös nevezőt, már a koalíciós szerződés bemutatásakor világossá vált, mostanra azonban már be is bizonyosodott. A kormányzási időszak közepére több, a koalíciós szerződésben meghatározott, a társadalmat egyébként nagyban megosztó társadalompolitikai törvény elfogadásra került, vagy már előkészítés alatt áll. Ilyen például az itthon sokat emlegetett önrendelkezési törvény (Selbstbestimmungsgesetz), melynek értelmében már akár kiskorúak a szülők engedélye nélkül is nemet és keresztnevet változtathatnak a jövőben – legalábbis a hivatalos dokumentumokon. Ide sorolható még az abortusz reklámozási tilalmának a feloldása, a kannabisz legalizálása, amely előreláthatóan jövő év áprilisától lesz hatályos, vagy éppen az új állampolgársági törvény, amely nagyban megkönnyíti majd a német állampolgárság megszerzését – akár már három év Németországban való tartózkodás után is –, és emellett a többes állampolgárságot is lehetővé teszi. Ezek a törvények és törvénytervezetek a német társadalmat egyébként is alapjaiban osztják meg, azonban egy gazdaságilag és pénzügyileg nehéz, háborús helyzetben még inkább vitatottá válnak.
Európa beteg embere
Az 1990-es évek után most ismét az a veszély fenyeget, hogy Európa legnagyobb gazdasága Európa beteg emberévé válhat. Németország az egyetlen ország a hét nagy fejlett gazdaság (G7) közül, amely 2023-ban zsugorodik. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert még a szankcionált Oroszország is növekedést produkálhat a Nemzetközi Valutaalap számításai szerint. Bár Robert Habeck (Zöldek) szövetségi gazdasági miniszter még idén októberben is úgy nyilatkozott, hogy Németország túljutott a mélyponton, a harmadik negyedévben a német GDP 0,4 százalékkal zsugorodott az előző év azonos időszakához képest, míg 2022-ben rekordmagas infláció volt Németországban. A gazdaság azért van jelenleg rendkívül nehéz helyzetben, mert egyszerre jelentkeznek strukturális és ciklikus hatások, amelyek befolyásolják a teljesítményt. Utóbbiakhoz sorolandó például az Európai Központi Bank monetáris politikája, a továbbra is magas infláció és a kínai gazdasági növekedés lassulása. Strukturális hatás alatt az infrastruktúrába, digitalizációba és oktatásba való invesztíciók hiányát, valamint az erőltetett energiaipari átállást és a világgazdasági változásokat értjük. Mindez természetesen nem róható fel egyedül a jelenlegi kormánykoalíciónak, hisz ezek a hatások nagyrészt az elmúlt évtizedek mulasztásainak az eredményei. Az őszinte számvetéshez mindazonáltal az is hozzátartozik, hogy az 1998 óta eltelt 25 évben az SPD mindössze négy évig (2009-2013) nem volt a szövetségi kormány tagja.
Az ezen problémák megoldására hozott vagy tervezett intézkedéseket írja most teljesen felül a Szövetségi Alkotmánybíróság döntése, amellyel semmisnek nyilvánította a kormánykoalíció vitatott pótköltségvetési törvényét, amely a még a 2021-es évből fennmaradó 60 milliárd euró felhasználatlan hitelkeretre vonatkozott. Óriási fejetlenséget és gondot okozva ezzel a kormánynak. A hivatal döntése nyomán kialakult helyzetben az FDP legfontosabb „szent tehenét” kénytelen levágni és a 2023-as évre visszamenőlegesen az Alaptörvényben rögzített adósságfék intézményét koalíciós társaival együtt hatályon kívül helyezni.
Migráció
Ehhez jön még a világ minden tájáról érkező személyek szabályozatlan és ellenőrizhetetlen beáramlása. Közülük azonban nem mindenkit üldöznek hazájukban politikai vagy egyéb okokból. Sokan közülük – érthető okokból – jobb életre törekszenek, Németország pedig átfogó szociális rendszerével jobb kilátásokat kínál számukra, mint más európai országok. Ezen személyek jelenlegi beáramlása jobban megrázza a német társadalmat, mint a 2015/16-os menekülthullám, amikor még sokan hittek Angela Merkel (CDU) korábbi kancellár „Wir schaffen das” („Megoldjuk!”) jelmondatában. Mára már az emberek azonban rájöttek, hogy az akkoriban érkezőket nem igazán sikerül(t) integrálni a társadalom többségébe. Emellett immár testközelből, saját élettereikben tapasztalják, hogy a befogadási kapacitások elérték határukat. A döntő különbség 2015-höz képest az, hogy ma már a kormány is elismeri, hogy a helyzet fenntarthatatlan, azonban nem talál rá közös megoldást. Ebben a helyzetben a szövetségi belügyminiszter, Nancy Faeser (SPD), aki hirtelen a lengyel határon történő ellenőrzéseket támogatja, holott hónapokig elutasította azokat, nem igazán erősíti a kormányba vetett bizalmat. Ahogy az sem, hogy Bijan Djir-Sarai, az FDP szövetségi főtitkára a saját koalíciós partnerét, a Zöldeket jelöli meg biztonsági kockázatként. Nem csoda hát, hogy a német társadalom kétharmada úgy vélekedik, hogy országuk nem tud több embert befogadni.
Kitekintés
Mára teljesen világossá vált, hogy Berlinben olyan pártok kormányoznak együtt, amelyek természetes körülmények között nem tartoznának össze. A médiában megvívott folyamatos koalíciós viták fényében megállapítható, hogy a koalíció első heteinek haladásról szóló eufórikus kinyilatkoztatásai legalább annyira megrendezettek voltak, mint amennyire naivak. Lindner a választások előtt azzal próbálta eloszlatni a párt jellemzően középosztálybeli törzsválasztóinak jelzőlámpa-koalíciótól való félelmét, hogy rámutatott: az FDP, az SPD és a Zöldek választási programja csak egyetlen pontban egyezik, mégpedig a kannabisz legalizálásában. Ami akkor viccnek volt szánva, mára valósággá vált, és a koalíción belüli heves belső viták, már csak napi normaként vannak számon tartva.
A fentiek fényében nem meglepő hát, hogy mind az elmúlt tartományi parlamenti választások, mind a közvélemény-kutatások eredményei alapján egy erős jobbra tolódás figyelhető meg a német politikában. Ezzel párhuzamosan pedig a kormánypártok támogatottsága történelmi mélypontokat elérve jelentősen visszaesett. A CDU szövetségi szinten a koalíció hibái ellenére legerősebb ellenzéki pártként nem igazán tud 30 százalék fölé erősödni, míg az egyébként politikai karanténba szorított AfD már hónapok óta a kancellárt adó SPD előtt a második helyen van a felmérésekben (ez egyébként egyedülálló a Németországi Szövetségi Köztársaság történelmében). Mindemellett a közelmúlt tartományi választásai során nyilvánvalóvá vált, hogy most már Nyugaton is stabilan számolni kell velük, mert komoly támogatással rendelkeznek a nagy nyugati jómódú tartományokban is. A német társadalom többsége egyúttal előrehozott választásokat szeretne, mindazonáltal, ha ez megtörténne, a kormánypártok óriási választási pofont szenvednének el, így ennek esélye a nagyon jelentős problémák ellenére is csekély. Két dolog azonban biztos: Az egyik, hogy a jövő évi keletnémet tartományi választások nagy törést fognak jelenteni a német politikában, ami a CDU és AfD együttműködését akadályozó „Brandmauer” (politikai tűzfal – az AfD politikai közéletben való marginalizálódásra tett pártközi kísérlet) megkérdőjelezését is magával hozhatja. A másik pedig, hogy ha a német migrációs politikában nem következik be radikális változás, akkor a szélsőséges politikai erők további erősödése szinte garantálható.