Ki ne hallott volna Pratkás Flencserről?

„Az álom olyan ablakot nyit az időben, amelyen bezuhog a jövő.”
(Piia Leino)

Jó, ez a „ki ne hallott volna” kissé erős megfogalmazás, lévén, hogy egészen múlt szerdáig én sem. Akkor aztán szépen bemutatkozott. Ahogy kell. És akkor rájöttem, hogy névtelenül is ismerem őt jónéhány évtizede. Na, nem, mintha örülnék ennek az ismeretségnek. Mert ennél bizony még egy hajba ragasztott rágógumi is kellemesebb élmény.

***

A hajba ragasztott rágógumi nem az én tapasztalásom, pedig esküszöm, volt olyan korszaka az életemnek, amikor egyszerre volt hajam, rágógumim, sőt még fogam is, amivel rághattam. De máig nem felejtem el annak a lánynak az arcát, akivel egy diszkóban (na, persze, diszkóban) csókolóztam (na, persze, csókolóztam), amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy hopp, a rágóm sehol. Lenyeltem volna? Nem valószínű. Ennél azért jóval óvatosabb voltam, mióta nagymamám négyéves koromban felvilágosított, hogy aki a rágót lenyeli, annak összeragadnak a belei, és kínok kínjával hal. Gyerekkoromban ez, és a szintén nagyi szerint a belet beretvaként széjjelszabdaló tojáshéj volt a legnagyobb rémálmom, egészen addig, amíg iskolába kerülvén meg nem ismertem a matematika nevű szörnyet.

Na, de mit is flencserkedem itt? Flencserkedik… ezt a szót már Flencser nevéből alkottam, úgy tizenöt másodperce, de azt hiszem, megtartom. Flencserkedni annyit tesz, mint társaságban Flencserként viselkedni. Azaz… azaz most már tényleg jobb, ha elmondom, ki is az a Pratkás Flencser.

***

Kérem szépen az meg úgy volt, hogy csütörtökön korán kellett kelnem, noha szerdán későn feküdtem le. S ahogy jobban belegondolok, kedden és hétfőn is a csukott szemhéjam alá kúszott a hajnalpír a leszakadt redőny résein keresztül. Az a redőny… Rég meg kellett volna már javítani, de nem visz rá a lélek. A tokjában lakik ugyanis Patty, aki nem patty, kettőzött ty betűvel, hanem úgy kell ejteni, hogy patti, és a nevét Robert Pattinson után adtam neki, mert pont aznap, sőt pont akkor költözött a redőnytokba, amikor én az erkélyen épp friss levegőt szívtam (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!), miközben olvastam, hogy Pattinson lesz az új Batman. És hát a régi, rossz műanyag sötétítő szerkezet előtte való nap adta meg magát az enyészetnek, amikor is az egyik felhúzáskor úgy döntött, hogy tíz centinél tovább nem megy. Hibás tehát részemről azt állítani, hogy leszakadt, mert valójában nem leszakadt, hanem nem szaladt fel. 

Khm… Bocsánat. Tehát Pratkás Flencser.

Ott tartottam, hogy csütörtökön korán kellett kelnem. Amikor ilyesmi van, már jóval előtte biztos vagyok benne, hogy képtelen leszek majd. Először is elaludni, másodszor is az adott időpontban szemkinyitva a fürdőszobába tántorogni, hogy aztán onnan a konyhába tántorogjak, majd ezt követően az erkélyre, és… ajjaj! Azt hiszem, flencseritiszem van! Amely betegséget természetesen a szóval együtt én ötlöttem ki ügyesen. 

Ej, hát forgattam a kispárnám, igazítottam a nagypárnám, magamra húztam a paplant, aztán lerúgtam, feküdtem keresztbe, hosszába, stabil oldalfekvést a hanyattal váltva, hogy végül háton fekvésbe érkezve, mint valami új sport, a vegyes versenyalvás utolsó utáni helyezettje, állapítsam meg: nem megy. Az átkozott életbe, nem megy! Képtelen vagyok utolérni azt a mocskos kis álommanót, hogy a torkánál megragadva kényszerítsem porának rám szórására! 

Épp itt tartottam a fél-félálmos töprengésben, amikor meghallottam, ahogy a fülem mellet ezt suttogja valaki:

– Hipribí, bipribí, nyehomolé ránkoví!

– Tessék? – kérdeztem döbbenten, mire ő:

– Ha nem tetszik a szlovák népdal, énekelhetek írt vagy skótot is. 

– Ki a bánat vagy te? – kérdeztem döbbenten, de igazából magam sem tudtam, hogy kitől, mert ahogy oldalt fordultam, hogy megnézzem, a szemem sarkából érzékeltem, hogy ez a valaki is oldalt mászik.

– Pratkás Flencser vagyok, kedves barátom – válaszolt egy picike, egyáltalán nem agresszív, mégis felettébb kellemetlenül kellemes hang.

– És mit keresel itt?

– Holnap korán kell kelned, nem?  – kérdezett vissza negédesen.

– Hát pontosan, Szóval jobb, ha…

– No, hát én vagyok az, aki a korán kelni akaró embereket sehogy se engedi elaludni. Kiváltképp azokat, akik minden más napon csak úgy leteszik a fejüket, és már horpasztanak is.

– Értem – válaszoltam szűkszavúan, cseppet sem csodálkozva, hiszen láttam én már ennél különb dolgokat is. – És hogyan tűnhetnél el?

– Sehogyan, barátom. És tényleg, hagyjuk is abba ezeket az ostoba népdalokat!

– Na, látod, valamiben máris egyetértünk.

– Helyette kezdjünk el teljesen értelmetlen dolgokon töprengeni! Például szerinted az üres vécépapír gurigából lesz valaha valódi vécépapír?

– Most viccelsz?

– Egyáltalán nem. És miután ezt kitaláltuk, elkezdhetünk azon agyalni, hogy vajon a giliszta hosszában kettévágva is két giliszta lesz-e? 

– Na, elmész ám a… – ripakodtam volna rá, amikor a távolból felcsendült egy jól ismert dallam. 

***

Az ébresztő hangja volt. A szemeim azonnal kinyíltak, de nem szálltam ki az ágyból. Egyrészt, mert lusta voltam, másrészt, mert nincs ágyam; egy matracon alszom. De nem keltem fel a matracról, hanem helyette azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon akkor én most végigaludtam az egész éjszakát? És ezt az egész flencseres dolgot csak álmodtam?

Az erkélyen aztán kávémat kortyolgatva megnéztem az e-mailjeimet. A sok spam között egyetlen használhatót találtam, magamtól magamnak elküldve, hajnali fél 3-kor ezzel a szöveggel: „Pratkás Flencsert megírni!”

Hát most megtettem. Nehogy legközelebb, amikor eljön hozzám, azzal kezdjen abajgatni, hogy miért nem lett még ebből novella.