Kinek szurkoltunk a vébén?

Az unokanővérem soha nem értett a focihoz, de azért rendszeresen véleményt nyilvánított az ügyben, és mivel évekig Franciaországban élt, képes volt nekik is drukkolni, és még akkor is, amikor már hazatért, és itt lakott egy Győr környéki kis faluban. 

De mindez jóval a történetem kezdete után esett meg.

Mi elsősorban a magyaroknak szurkoltunk, és másodsorban a braziloknak, mert a mi gyerekkorunkban ők voltak a legjobbak. Ezért aztán, mikor Karcsival az Izzóra kimentünk focizni, akkor nagypályán játszottunk magyar-brazilt ketten, de mindig a magyarok győztek. Volt egy hatalmas orosz vekkerem, azt leraktuk a kapufa mögé, ha letelt a negyvenöt perc, csörgött. Kettesben ívelgettünk, rohantunk, fejeltünk, lőttünk. Csak védeni nem tudtunk, ahhoz kellett volna még egy harmadik. Így aztán megbeszéltük, hogy az a bombaerős löket, amit a kapura küldtünk, az gól lehetett volna, vagy nem. Ha a gólvonal előtt áll egy kapus. 

Nem volt gól, mondta Karcsi, én meg bólintottam és kirúgtam a lasztit. És közvetítettem is. Nyilasit játszottunk meg Törőcsiket, esetleg Várady Bélát. Néha jöttek mások is focizni, akkor persze abbahagytuk a támadásszövést, és beálltunk kispályára strinyózni. 

Vagy kétérintőztünk, ha csak négyen voltunk. És vártuk a vébét, mert mi is kikerültünk oda, Argentínába tizenkét évnyi szünet után. És tudtuk, hogy jók vagyunk, mert ez a társaság négy évvel korábban utánpótlás Eb-t nyert a Népstadionban. Berohantunk a pályára örömünkben, de ez már egy másik történet.

Mindenestre 1978-ban baromira nem szerettük az argentinokat. Minket csak csalással tudtak megverni a nyitómeccsen, Nyílt és Törőt kiállították, és a Peru elleni meccsük szintén gyanús volt már akkor is, pedig a bundára csak sok évtizeddel később derült fény. A döntőben a hollandokat szerettük, nekik szurkoltunk, mert a holland csapat ugyan már nem a „nagy” Hollandia volt, de még mindig szimpatikusabbak voltak, arról nem beszélve, hogy megújították a focit, és Karcsival, ha éppen meguntuk a magyar–brazilt az Izzó-pályán, akkor holland–németet alakítottunk. Jó nagy hajam volt akkoriban, Karcsi el is nevezett Hulshoffnak.

Hetvennyolcban azt sem szerettük, hogy a nyilvánvaló igazságtalanság és csalás ellenére a magyar szövetség Nyilasit és Törőcsiket büntette. Nem volt elég, hogy végig rugdosták őket a meccsen, és a bíró csak arra várt, hogy ők mikor rúgnak már vissza, s azonnal kiállította mindkettőt. 

Az argentinokat egész nagy Kárpát-medencében egyedül az unokanővérem szerette, de őneki – mint már írtam – lövése sem volt a focihoz. És csupán azért, mert az akkori edzőjük (lásd még szövetségi kapitány) markáns arcú, csinos férfi volt, ott ült markánsan a kispadon, kivéve, mikor felugrált. (De még azt is markánsan csinálta.) És őrá mondta az unokanővérem, hogy az egy olyan pasi… de olyan… levegője van!

Ha nem lenne levegője, meghalna, válaszoltam kicsit rezignáltan, tudván, hogy unokanővérem szeret ilyen meghatározhatatlan, jól hangzó, de valójában semmitmondó jelzőket használni. Biztosan hallotta valahol, gondoltam mérgesen, ő pedig sértődött szemekkel és sóhajtozva nézett fel az égre, hogy viccet csinálok imádott argentinjából.

Négy év múlva megint kikaptunk tőlük, de akkor már nem utáltuk őket annyira, mert ott játszott az isteni Diego, és hogy ő igazi nagy spíler, az első blikkre világos volt, mint a nap. Ott a belgákat utáltuk, bár ez az utálat korántsem volt mérhető a négy évvel korábbihoz, de azért mégis. Hogyne, mikor a kapusuk letarolta a labdával felé rohanó Kapát (gyengébbek kedvéért: Fazekas Laci), és még csak ki sem állították ezért. Így lett egy-egy, és mi kiestünk. De azon a vébén nem az argentinok nyertek, csak négy év múlva Mexikóvárosban, néhány héttel a mi dicstelen irapuatói meccsünket követően. Maradona az égbe ment, mi meg haza. 

Aztán jóval később feltűnt egy argentin gyerek a Barcelonában. Ellenünk játszotta az első válogatott meccsét, amikor néhány másodpercig volt csak a pályán, mert azonnal kiállították. Akkor még nem tudtuk, hogy ő lesz a foci egyik legnagyobb óriása, nagyobb, mint… de vajon lehet ilyen összehasonlításokat tenni? Hogy Messi nagyobb, mint ez vagy az? Lehet, de minek. Hasonlítsuk egykori csapattársához, Ronaldinhóhoz, aki vigyorogva cselezett, és aki miatt a mai napig odafekszik egy ember a sorfal mögé, ha az ellenfél szabadrúgást kap? Sócrateshez, aki kikérte magának, ő nem futballista, mondta. Hanem labdarúgó művész! A vállán grapefruitot táncoltató Peléhez? Diegóhoz, aki előbb a kezével „hint’ egy gólt, majd kicselezi a fél angol csapatot, úgy lő Shilton kapujába.

Puskás visszahúzós cseléhez, Farkas góljához a brazilok ellen? Vagy Fioláéhoz manapság?

Nem, ennek semmi értelme. Csak azt tudom, hogy én megszerettem az argentinokat. Franciák? Őket csak az unokanővérem kedvelte. De nem győzöm hangsúlyozni: az unokanővérem soha nem értett a futballhoz. n