„Ha mindent a logika törvényei szerint ítélünk meg, az a világról való abszurd következtetésekre vezethet.”
(Richard David Precht)

Hirdetés
Fotó: shutterstock.com/Yuliya Evstratenko

Csendes vidéki utak! Csendesnek nem mondható kocsim rajtatok suhan, hogy most, igen, épp most érjen be abba a nagyságról álmodó csendes kisvárosba, amit célomul jelölt a sors. Ó, azok a csendes vidéki városok! Az a lassú, földszagú áramlása embernek, járműnek, ami minden este pontban tízkor egész másnap hajnalig elnyugoszik. Az a semmihez sem hasonlítható romantika, ami Krúdy tollát úgy varázsolta Óbuda-illatúvá egykoron, hogy azon a Nyírség zamata is érződött, s ami itt, észak szívében Mikszáth literatúrájának faximiléje minden – félszemmel ellesett – véletlen színezte pillanatban… Ó, azok a… b…a meg, a cigim meg elfogyott… Itt egy dohánybolt, megállok és bemegyek. 

***

És megálltam. És bementem. Ám mielőtt úgy egyáltalán be tudtam volna menni, a bejárattól öt méterre szó szerint az utamat állta egy rosszarc. Mármint a két rosszarc közül a nyurgább, mert a rosszarcok párosával járnak, akárcsak a nők a toalettre.  

– Drága testvérem, adjál már egy kis…

– Aprót? – kérdezem rezignáltan.

– Nem, dehogy! Minek nézel? – feleli szinte sértve a nyurga. – Van az nekem, meg még cigim is. Tüzet adjál légyszi, ha van.

– De hát itt a dohánybolt – mondom neki. – Nem próbáltál meg venni egy öngyújtót?

– Nem lehet, testvérem, nincsen maszkom – néz rám szinte esengve, hogy végre lombos tüdőjének dús cserjéi saját dicsőségük helyett a beszívott nikotin édes-keserűségét susoghassák. 

Benyúlok a zsebembe, előhúzom az öngyújtót, majd mérlegelek. A pillanat tört része alatt diakockákként fut át a fejemen a következő képsorozat: budapesti adatok, vidéki adatok, halálozási szám, második hullám, Müller Cecília, Győrfi Pál, szeles idő. A szeles idő győz meg teljesen. Ha ugyanis a szabadban tüzet adunk valakinek, az illető akaratlanul is óvóan a láng köré formázza kezeit, közben pedig tenyerének szélei fizikai kontaktusba kerülnek a tüzet adó kezével.

– Tessék – nyújtom felé a gyújtót. – Én majd veszek bent egy újat – s miközben elveszi, már lépek is a bolt ajtaja felé határozottan, meg se hallva a hálálkodó szavakat. Amúgy is van bajom elég. A maszkot kéne feltennem úgy, hogy ne akadjon bele a szemüvegem szárába, mint annyiszor korábban, amikor is lefelé már úgy vettem az átkozottját, hogy repült vele okulárém is. 

Korábban írtuk

Mikor végre bent vagyok, kellemes kis tömeg fogad. Hárman állnak bent sorukra várva, én vagyok a negyedik. Fogalmam sincs a mai direktívákról, hogy épp hányan lehetnek bent mekkora alapterületen, milyen páratartalomnál, mely szélességi és hosszúsági fokon, így maradok szépen. 

S alighogy beállok a sorba, új vevő érkezik. Beáll mögém. Hátra fordulok. Egy nő. 

– Tessék parancsolni! – lépek oldalra, s mutatok előre, átadván pozíciómat.

Megköszöni, elém áll. Halad a sor, de azért nem fénysebességgel, szóval van időm megszemlélni. A kezében papírpénzt tart, egy ezrest és egy ötszázast, kissé eltartva magától. Az egyik ujján rovással az van tetoválva, hogy Anna, a kézfejére pedig ennyi: 20$. Lejjebb nézek, minden célzatosság nélkül. Aztán… azonnal elkapom a tekintetemet, és próbálok másra koncentrálni. Próbálok, de nem megy. Folyton odasiklik a tekintetem, arra a bizonyos pontra.

– Egy doboz XY-t kérek – mondja sorra kerülve a nő.

– A simát? – kérdi az eladó.

– Nem. A ribancpálcát – érkezik a válasz. 

Nem rökönyödöm meg túlságosan, a nagyon vékony, úgynevezett slim cigit sokfelé hívják így. De ez csak úgy átfut az agyamon, miközben tekintetemet szigorúan cipőm orrára szegezve tartom. 

– Tessék! – hallom az eladó hangját.

– Igen? – emelem fel bambulásomból fejemet, miközben a cigijét menetközben bontogató nő kimegy mellettem a boltból. 

– Mit adhatok?

– Ja, bocsánat, csak… azon gondolkodtam, hogy a hölgy itt előttem hányadik hónapban lehet? Én a nyolcadikra tippelek. 

– Jaj, ugyan már! – érzi ki a költői kérdésemben lapuló rosszallást. – Az összes barátnőm cigizett terhesen. Semmi baja egyik gyereknek se.

Mosolyogva konstatálom ezt a véleményt, szívből örülve annak, hogy a sok Facebook-virológus után végre egy dohánybolti pulmonológussal is összehozott a jó sors. Mondom a cigi nevét, adom a pénzt, elköszönök, kilépek.

***

„GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!” – szoktam így, csupa nagybetűvel odabiggyeszteni minden olyan Facebook-posztom után, amelyben akár érintőlegesen is, de benne szerepel a cigaretta. S amíg kocsimhoz ballagok, folyamatosan ezen gondolkodom. Hogy vajon magzatnyelven miként szólhat ez?