Kit érdekelnek az okok?

„A hatások 80 százaléka az okok 20 százalékából származik.”
(Vilfredo Pareto)

Április 3-a óta olvasom, hogy mi miért történt. Jobb magyarázat erre egyelőre nem adódott, mint hogy a Fidesz-KDNP támogatottsága a legnagyobb. Pont. És hát persze lehet elemezgetni, de minek? Illetve nyilván kell elemezgetni, de legtöbbször sajnos ez is amolyan utólagos belemagyarázás. Mert a két oszlopon nyugvó lényeg varázslatosan egyszerű.

Az első oszlop – a kormány alkalmassága

A kormány az elmúlt ciklusban gyakorlatilag minden nehézséggel szembetalálta magát, amivel csak lehet. A világjárvány, a gazdasági válság, s végül a háború olyan döntések elé állította hazánkat, amelyek csaknem minden esetben válságkezelők kellettek volna hogy legyenek, ám ezek mellett az Orbán-adminisztrációnak volt ideje folytatni a vidék felzárkóztatására törekvő terveit, valamint megtartani, mi több, kibővíteni a családtámogatási rendszert és az életkezdési támogatási rendszert.

Nem jutott persze mindenre idő. S nem jutott mindenre pénz sem, köszönhetően az EU ellenünk irányuló szankcióinak, melyek közül a két legálságosabbat, a befogadási kvótát és a jogállamiság kérdését már minden épeszű ember kínos mosollyal fogadja akár még liberális körökben is. Az orosz-ukrán háború menekültjeinek befogadásával, elszállásolásával, munkába vagy közoktatásba helyezésével például réges-rég túlteljesítettünk mindenféle menekültkvótát. Ami pedig a jogállamiságot illeti: erősen megkérdőjelezhető az a vád, amit még egy magyarországi választásra kiképzett nyugati megfigyelősereg sem tud tényekkel alátámasztani.

A második oszlop – az ellenzék alkalmatlansága

Ahogy mondani szokták, a sikernek mindig több gazdája van, a kudarcnak azonban mindig csak egy. Honi ellenzékünk egységes véleménye, ahogyan Gyurcsány Ferenc meglehetősen kisstílűen mondaná, „a jelölt” személyének alkalmatlansága egészen az előválasztási győzelemtől kezdve. Az „én előre szóltam” típusú érvelési hibáknak persze nem Gyurcsány az egyetlen kizárólagos hazai termékforgalmazója. Elég, ha csak a bukott pártelnök Vona Gáborra gondolunk, aki sietve jelentette ki, hogy a kudarc egyik oka Jakab Péter, mert bezzeg, amikor ő, és bezzeg, amikor Jakab, és a különbség Vágó István-i szóhasználattal élve szignifikáns. 

Pedig az égegyadta világon nem történt ezen a fronton se más, mint „az új ellenzék megteremtése” hazugságának égisze alatt teljes és egységes káoszteremtés attól a pillanattól fogva, hogy 2018. április 8-án az ellenzék nem ellenzéki munkát kezdett folytatni, hanem négyéves kampánytevékenységbe fogott. Ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazzal a stratégiával, szellemi holdudvarában ugyanazokkal a közvéleménykutató cégekkel és társadalomtudósokkal. Amiből aztán kikerekedett egy jó nagy, kövér semmi. Vagy még annyi sem. A nullánál is kevesebb befektetetett szellemi munka ugyanis egyszer-másszor a mínusz tartományokba sorolta az ellenzék tevékenységét.

Összegzés

Az elmúlt négy év tehát a kormány részéről komoly szakmai munkával telt, az ellenzék részéről pedig… nos, gyakorlatilag semmivel. Amikor pedig az ember semmit tesz, azt úgy kell tennie, hogy valaminek látszódjon. Ilyenek voltak például az olyan, a demokrácia intézményeinek kiszélesítésére és gyakorlati alkalmazására tett kísérletek, mint az előválasztás, ahol csupa alkalmatlan jelöltből nagy nehezen kiválasztották a legalkalmatlanabbat, hogy aztán büszkék legyenek rá egészen április 3-a éjjeléig, amikor is úgy, és olyan játszi könnyedséggel hagyták magára őt, mint Románia a szövetségeseit bármikor a történelemben. 

És akkor újra ide kell citálnom Gyurcsány Ferencet, aki tulajdonképpen elmondta második őszödi beszédét, amikor nagy nyilvánosság előtt kijelentette: már akkor látta az ellenzék kudarcát, amikor Márki-Zay Péter megnyerte az előválasztást. Magyarról magyarra lefordítva ez annyit tesz: onnantól kezdve Gyurcsány Ferenc hazudott reggel, éjjel meg este. Ráadásul a saját táborának. 

És bármelyik pártvezér bármelyik mostani megszólalását nézzük, hallgassuk, olvassuk is, az eredmény megszólalásig ugyanez: mindenki „tudta”. Már így utólag. Közben pedig folyton-folyvást saját szövetségeseikkel csatároztak, megpróbálva mind nagyobb és nagyobb szeletet kiharcolni abból a tortából, aminek de facto a közelébe se jutottak soha. Csúfos vereségük után pedig a „vesztes csapaton ne változtass” című politikatudományi idiotizmus vezérelvét követve ugyanezek a szellemi analfabéták ülnek be a maguk egyéniben elért 4-5, jó esetben 11-12 százalékukkal, hogy négy évig újra minden nap ultimátumokkal bombázzák a saját maguk eredményeinek okán bekerült kormánypárti honatyákat. 

***

Mérgelődésre, kárörvendésre vagy sajnálkozásra azonban egy perc időnk sincs, ugyanis elképzelhetetlenül nehéz négy évnek nézünk elébe. Úgy tűnik, hogy a szomszédunkban dúló háború és annak gazdasági hatásai hosszú időre velünk maradnak, csakúgy, mint a (vélelmezésem szerint) közelgő gazdasági világválság, tetézve az EU minket érintő pénzügyi szankcióival. 

S ha ennek tetejébe még egy újabb járványhullám is ránk köszönt, akkor jó ideig nemigen örülhetünk másnak, mint hogy a kormányban valódi válságkezelők ülnek, nem pedig egy olyan bóbita-baloldal, ami a legkisebb szellőtől is ezerfelé repül.