Közszeretet és közutálat
„Az igazi dicsőség térdre kényszerülni, és azután mégis felállni.”
(Vince Lombardi)
Tokió sok mindent megmutatott nekünk a sportból. És sok mindent megmutatott nekünk saját magunkból is. Többek között az emberi léleknek arról a sötét bugyráról, amelyik bármikor átveszi az irányítást a rajongás felett, hogy elnyomva azt, egyetlen tizedmásodperc alatt forduljon az imádott ikon ellen.
Minden megtörténhet
A sportban minden megtörténhet, és minden meg is történik. Így esett, hogy Tokióban Hosszú Katinka bizony nem a legjobb formáját mutatta. S a népharag úgy fordult ellene, mintha egyik pillanatról a másikra elfelejtené azt a megannyi érmet, amit Katinka eddigi pályafutása alatt szerzett. Azt a sok gyönyörű pillanatot, amikor megajándékozott minket nemcsak a győzelmével, de annak révén azzal a felemelő, megunhatatlan érzéssel is, amikor a magyar zászlót látjuk legfentebb lobogni, hozzá pedig gyönyörű Himnuszunk zenéje szól. S bár sokan megvédték Katinkát, úgy gondolom, semmi szüksége védelemre. Hiszen nem tett semmi rosszat. Egyszerűen annyi történt, hogy most nem ő volt a legjobb.
Ahogyan a teniszben Novak Djokovic. Vagy a cselgáncsozók között szintén legyőzhetetlennek tartott Teddy Riner, akit robusztus termete miatt csak Hegyomlásnak becéznek. Djokovic neve persze sokkal ismertebb. Ám a küzdősportok szerelmeseinek a számára Riner – két olimpiai aranyával és számos más csúcsával – élő legendának számít. A Hegyomlás most állíthatta volna be Nomura Tadahiro mindmáig megközelíthetetlen rekordját, aki egyedüliként szerzett három olimpiai aranyérmet dzsúdóban. Csakhogy a negyeddöntőben jött az orosz Tamerlan Basajev. És aranyponttal győzött.
Teljesítmény és időzítés
De vajon miért van az, hogy piedesztálra emelt héroszunkat szinte azonnal képesek vagyunk a sárba tiporni, ha egy-egy világversenyen nem teljesíti azokat az elvárásainkat, amiket mi a nappalink foteljében ülve várunk tőle? Ennek bizony egyetlen oka van. A nagy számok törvénye alapján a szurkolók túlnyomó része sosem sportolt, vagy legfeljebb rövid ideig űzött amatőr szinten valamiféle testedzést, s csupán a töredék töredéke az, aki egyesületi formában gyakorolt valamilyen sportágat. Azok száma pedig, akik élsportolókból váltak drukkerekké, valóban elenyészően kicsi.
Márpedig ez a bizonyos elenyészően kicsiny hányad, ez a töredékrész képes egyáltalán felfogni, hogy mi miért történhet egy olimpikon karrierjében. Hogy itt már nem csupán a felkészüléssel produkált teljesítmény az, ami a legjobbak legjobbjává tehet valakit, hanem mindehhez szükségeltetik egy olyan, ezredmásodperce kalibrált időzítés, amikor valaki az adott pillanatban hozza ki magából a maximumot. Ez az állapot pedig olyan törékeny, mint a metszett kristálypohár. Elég egy rossz edzői instrukció, egy nem kellőképpen feltérképezett ellenfél, egy nem megfelelően összeállított étrend, egy picinyke megfázás vagy éppen valamiféle negatív érzelmi impulzus, és máris oda a győzelem.
Sportág és szerencse
Ebből a szempontból pedig teljesen felesleges azon keseregnünk, hogy micsoda méltánytalanság érte Hosszú Katinkát, vagy éppen korábban a most visszavonult úszólegendát, Cseh Lászlót. De ide sorolhatnánk a világ- és olimpiai bajnok Kovács Kokó István profi pályafutásának csodálatos tündöklését és látszólagos bukását is. Mert bizony ezek a bukások, bármennyire is fájjanak nekünk, s bármennyire is megtépázzák lelkünket, nem igazi bukások. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy akikről beszélünk, azok bajnokok. Bizonyos sportágak esetében pedig már egy „szimpla” magyar bajnokság is majdnem hogy felér egy világbajnoksággal, például úszók, vízilabdázók, öttusázók vagy vívók esetében, hiszen a mieink számos sportban a világ élvonalát képezik.
Gondoljunk csak a már említett Cseh Lászlóra! Azokban a versenyszámokban, amikben indult, ott és akkor ő volt nemcsak Magyarország, de Európa legjobbja is, olyan fantasztikus teljesítményekkel, amikkel addig senki sem büszkélkedhetett. Cseh László ráadásul úgy indult neki minden olimpiának, világbajnokságnak, hogy az USA sportolói között volt egy Michael Phelps nevű fenomén, akit egyszerűen nem lehetett megverni. Ha tíz év különbséggel sportolnak, mindkettejüknek jutott volna bőven az aranyakból. De ugyanazon korban éltek, s jobbára ugyanazokban a versenyszámokban indultak, egymás riválisaiként. A legfényesebb éremhez tehát nem csupán a felkészülés és az időzítés kell, hanem jókora adag szerencse is.
***
Az élsportoló kitűz maga elé egy célt, és az életét arra teszi fel, hogy ezt elérje. Nem a szurkolók miatt hajtja magát. A szurkoló ellenben addig örül az elért sikereknek, amíg egy idő után – borítékolhatónak tekintve – el is várja azokat. A világ mindig így működött, és vélhetőleg így is fog.
Közben pedig mindenkinél van jobb, s mindenki számára elérkezik a búcsú ideje. De ahogyan a magas tisztségeket betöltőket nyugállományba vonulásukkor is megilleti a címük, úgy maradnak örökös bajnokok világklasszis sportolóink is.
Lesz még jobb is, Katinka!
Szép volt, Laci!
