„Semmi sem oly szörnyű, mint a tevékeny tudatlanság.” (Johann Wolfgang von Goethe)

Amikor a művelt, baloldali újságírásról hallok, gondolatban mindig átrendezem a szavakat. És ez jön ki belőlük: baloldalian művelt újságírás. Teszem azt, amikor az ellenzéki sajtóorgánum csupanégy munkatársa fogja magát, s a kötelező reggeli rutin után kocsiba ül, hogy a Gloriette érintésével a Hitler Adolf téren keresztül a Népköztársaság útján kocsikázva átszelje a várost, s végül a Roosevelt téren lyukadjon ki, ahonnan végre elzengheti tirádáit a tudományos életet fojtogató, elnyomó náci rezsimről. 

Inkább Október 29. tér

Bevezetőm nem valamiféle légből kapott fantazmagória. Valóban megtörtént, mégpedig a 444 nevű betűhalmaz-gyűjtemény egyik orbántakarodjos zsurnalisztájával. Igen. Megtette. Ha nem is pont így, s nem is pont szántszándékkal. Az MTA székháza előtti tüntetésről ugyanis így ír:

„Az MTA Roosevelt téri székháza előtt vagyunk ugyanis, az Akadémia és a magyar tudomány függetlenségéért tartott tüntetésen…”

Énmagam annyira távol állok mindenféle tudományos fokozattól, mint Gyurcsány Ferenc a Balaton-felvidék szőlészetének és borászatának ismeretétől. Ezért a cikk lényegi részével nem is kívánok foglalkozni. Amennyit értek belőle, az annyi, hogy a kormányzat valamiféle – a mostaninál jobban működő – innovációra akarja rákényszeríteni a szerinte nem megfelelően prosperáló intézményt. De mondom, ebben a kérdésben sem pró, sem kontra nem tudok és nem is akarok állást foglalni.

Bőven elég nekem ez a Roosevelt terezés. Aki ugyanis nem tudná (és a 444 újságírója biztosan nem tudja), azt a bizonyos teret, ahonnan ő tudósított, 2011. május 5-én átnevezték Széchenyi István térre. Az érdekesség kedvéért: a hely a XVIII. században Ács térként volt ismert, 1847-ben Kirakodó tér vagy Rakpiac volt, s nem sokkal később Lánchíd tér. Az 1800-as évek végén Ferenc József tér lett, majd az Őszirózsás forradalom idején az Október 29. tér nevet kapta, hogy aztán 1919 és 1946 között újra Ferenc József térré váljon. A Roosevelt tér nevet 1946-tól egészen 2011-ig viselte. 

Egy szélsőbalos újság szélsőbalos újságírójától tehát az lenne kívánatos, ha az ominózus cikkben Október 29. tér lenne Roosevelt tér helyett írva. Ugyanannyira baromság, ám munkásmozgalmi értelemben sokkal helyénvalóbb, elvtársiasabb.

Sok szó a semmiről

Azt írtam, hogy a cikk tartalmával – hozzá nem értésem okán – nem foglalkozom. Ugyanakkor ehelyt ellent is kell hogy mondjak korábbi kijelentésemnek. S nem azért, mert időközben akadémiai mértékűre okosodtam. Hanem csupán azért, mert a cikk terjedelme, s az abban lévő csúsztatások mindenképpen megemlítésért kiáltanak. 

Az olvasás egy máskülönben jelentétlen, ezesetben szenvedésteli folyamattal indult. A címmel. Nos, nagy nehezen átküzdöttem magam az alábbi fertelmen: 

„Az évtized tüntetése: egy csomó finom ember próbálta elmagyarázni az őket éppen erőszakkal kiraboló suttyóknak, hogy ez miért nem jó dolog”

Igen. Ez a cím. Nagyjából akkora terjedelemben, hogy abból máshol egy egész cikk kikerekedne. S a bevezető a Roosevelt térrel még csak ezután jött. Miután ezzel is hősiesen végeztem, azzal kellett szembesülnöm, hogy egy viking saga terjedelmével vetekedő szórengeteg vár rám alant. Felelősen kijelenthetem: ennyi szóban megírni a semmit már maga is művészet. S ha nagy nehezen ki is hámoztam a lényeget, miszerint sok kutató tiltakozik az állami beavatkozás ellen, ez még messze nem segített abban, hogy ne fogjam fel: más kutatók pedig egyetértenek az állami intézkedéssel. 

A lap munkatársa tehát egy olyan tüntetésről számolt be egyoldalúan, amely tüntetésen két csoport érdekellentéte manifesztálódott egy semmiképp nem koherens embermasszává a téren. A Széchenyi István téren mármint. S nem túlzok, a terjedelmes terjengősség akkora, hogy a magára valamit is adó olvasó (már amennyiben nem újságíró, s nem muszájból olvas) a felénél abbahagyja.    

***

Soha nem venném a bátorságot, hogy más embert – különösen egy kollégát – olyan szavakkal kényszerítsek véleménye kimondásának abbahagyására, mint ami a címben szerepel. Ez a „Kussolj, komcsi!” viszont a cikkírótól való szó szerinti idézet. Szövegkörnyezetéből kiragadva, természetesen. Azért természetesen, mert az effajta kiragadás – ahogyan a nem megfelelő tárgyi tudás is – a 444 és a többi posztbolsevik csinálmány kedvenc fegyvere. Ahogy gróf Széchenyi Istváné volt anno az atombomba. (Amit végül aztán nem ő, hanem Görgei Artúr dobott le Bécsre és Újhelyre.)