Láttad-e már Petőfit?

„A betegséggel szomszéd a halál.”
(Petőfi Sándor)

Hunyó hitek lankadó tüzénél, a honszeretet máglyája körül, csendes, komor szobáknak mélyiben egyre-másra mesélték, mesélték az emberek a velük megesetteket. Csatákról és seregszemlékről, bátorságról, vitézségről. Mesélték, mintha azzal vissza lehetne hozni azt, ami sose lesz: a magyar szabadságot. Azt az aprócska szikrát, melynek zsarátnokát oly’ sokan oly’ kevés ideig fújták, hogy az nem tudta tisztító lángjával leperzselni az anyaföldet fojtogató gyomot. A sok mesés történetből azonban egy sem fordult meg az emberek ajkán olyan gyakorisággal, mint amikor arról szólt a fáma, hogyan találkoztak a Sándorral Segesvár után. 

***

Hogy 1850 februárja valóban a leghidegebb volt-e évszázadok óta? Vagy csak a magyar érezte úgy, hogy az Istennek minden hidege őt didergeti, az ő szívét akarja halálos kézzel a nemlétbe belemarkolni? Ki tudja? Az ivó sarkában a lámpafénynél egyedül iszogató subás ember se tudhatta. Ahogyan az a másik három ember annál az egy asztalnál sem tudta, mikor tudnak újra elindulni Karcag felé a hófúvás lecsillapodtával. S mivel nem tudták, így nem is számolták az időt. Itták a vizezett bort, amit a csárdás a kisablakig leeresztett kármentőn adogatott nekik kifele a babgulyás mellé. Ittak és közben beszélgettek. Nem szószaporítva, csak amolyan pusztai vándorok módjára, akiknek már az ital se oldja meg se a nyelvét, se a gondját. Úgy kortyolták az aranyárban mért savanyú lőrét, hogy pontosan tudatában voltak saját helyzetüknek: itt rekedtek, ahova nem kívánkoztak, s még ezt is köszönhetik a feljebbvalónak. 

– Mert magyarok vagyunk. Azért – mondta hármójuk közül a legöregebbik, deresedő huszárbajszáról szinte undorodva törölgetve le a cseppeket. –  Azért van a fúvás, azért van a menés.

– Hadnagy u… – szólalt meg ekkor a legfiatalabbik, egy nyurga, igen sovány legényke, akinek fél szeme helyén csak egy vadhússal benőtt szélű lyuk tátongott, de mondandójában csak eddig jutott, mert a mellette ülő vállas, piros orrú, nagydarab negyvenes behemót azon nyomban tarkón is vágta tenyere lapjával, miközben ezt sziszegte maga elé:

– Áron bácsi!

A gyerek lehajtotta a fejét, mint aki elszégyelli magát, de azért ha már elkezdte, folytatta is:

– Áron bácsi, nem úgy van az! Higgye meg, szeret minket a Jóisten! Lássa, szállást is adott a szükségben! Pénzt se kértek érte, de még az étel-italért se. Becsülni kell az ilyet.

– Becsülöm én, amit kell – dörmögött az öreg. – De nem mondom a zabra, hogy búza. Te meg István… – fordult a behemóthoz -… ne üssed a gyereket. Megbotlik az ember nyelve néha.

-Jól van, jól van – szabadkozott az István nevű – Ám ha már a botló nyelvet hozta kend szóba, hát el is felejtettem mondani, mit mesélt nekem a postakocsis ezelőtt másfél hete Gyarmatnál, amíg maguk a retyeráton voltak. Hogy aszondja, ő meg találkozott a Sándorral. 

– A Sándorral? Azzal a Sándorral? – vonta fel busa szemöldökét az öreg.

– Azzal biza! – mondta István. – Úgy beszélte, hogy szakasztott olyan volt, mint a képeken. Csak az egyik füle hiányzott. A bal.

– Akkor az aligha az volt – kacagott fel erre a suhanc. – Mivelhogy én is találkoztam egy ízben vele. Megvolt annak mind a két füle!

– Annak utána? 

– Annak utána. Böszörményből kifele jövet. Még annak előtte, hogy magukkal összefutottam. Tél elejin. Kértem, hogy írjon a galambomnak valamit, hadd üzenjek, de azt mondta, hogy nem tud, mert széjjelrágta a tollhegyét a sok menetelésben a csizmaszára, amibe dugta.

– Az bizony igaz lehet. Az széjjelrágja – gondolkodott el az öreg. – De valóságos lehet? Életben maradhatott? 

– Mitül nem, ugyan? – mondta maga elé István. – Mink is élünk, pedig éve már, hogy megyünk, ’szt azt se tudjuk, hova? Van, amink rajtunk van, lesz, amit mások adnak. 

– De legalább adnak – felelte rá csillogó szemmel a gyerek. – Mindig adnak. Ha megtudják, mindig adnak! És Pető…

– Sándor! – vágott szíjostorként a szavába István, s már épp lendült volna a tenyere, amikor az utolsó pillanatban visszahúzta.

– No, hát a Sándor! És ahogy nekünk adnak, neki is megadhatta az Isten, hogy éljen! Meglássák, leszünk mi még mind együtt, mindahányan vagyunk! Ő is, meg mink is, meg Koss… meg apánk is!  

– Úgy legyen, édes fiam! Úgy adja a Jóisten, hogy mire kitavaszodik, összeszedjük magunkat, aztán megmutassuk ezeknek, hogy hol lakik a magyarok Istene! Csak most szuszogjuk bele magunkat a holnapba! Mert, ahogy hallottam, Madaras után minden úton nézik, hogy ki hova való. Úgyhogy erdőjárók leszünk – azzal benyálazott ujjaival elcsippentette az asztaluk közepén pislákoló gyertyát, megadva a jelet az indulásra. „Jézus nevében előre!” – gondolta közben. Így adta meg ő a jelet alig egy éve. S nem csak úgy kopott szíjú bocskorban, hanem a pej lova hátán… 

Amíg pedig az öreg ezen gondolkodott, a többiek is felcihelődtek. Aztán elindultak szépen mind, egymás után az ivó mögötti hálóhelyre, hogy menetben fáradt tagjaikat végre kinyújtóztathassák az ócska dikókon. Elhaladtukban még odabiccentettek a korcsmárosnak, aki vissza is biccentett, ahogyan az illendő. Kiváltképp azért volt illendő, mert tudta jól, hogy ezek itt hárman kifélék, mifélék. Már akkor tudta, mikor neki azt lódították, hogy birkanézőben járják a vidéket.

***

S ahogyan a korcsmáros, úgy a hátsó asztalnál ülő subás ember is tudta. Mikor pediglen egyedül maradt, elő is vette subája alól a papirost, a kalamárist, meg tollat. Aztán írni kezdte a jelentést:

„Vélhetőleg három honvéd vonul álruhában, juhásznak kiadva magát Böszörmény felé, egy gyerek, meg két meglett ember. Az öregebbik akárha tiszt is lehet. Beszélgetésükben keresett Petrovics Sándor felforgatót is emlegették, akivel vajh, ha találkoztak is volna. A förgeteg elmúltával a Császári Titkosrendőrség kunhegyesi állomásán róluk személyleírást adni megjelenek.”

Írásából a gazda durva szava billentette ki:

– Kér még valamit kelmed, vagy csukhatom a rácsot?

– Csukja csak. Csukja csak! – válaszolta neki a subás.