Lovag Kátai Uram utolsó útja

„Hiszem, hogy mindenkinek, így nekem is az célom, hogy jobb legyen a világ.”
(Kátai Zoltán)

Lehet-e egy temetés szép? Csak annyira, amennyire egy temető. Csak annyira, amennyire egy élet lehet teljes itt, a Földön. Hiszen hús-vér valónk kurtára szabott idejének minden pillanata az örök élet felé vivő picinyke lépcsőfok, aminek végén az Úr látása kezdi meg számunkra az örökkévalóságot Isten dicsőségében.   

***

Lehet-e egy temetésre vivő út szép? Hát nem. Még csak kellemes sem, dacára annak, hogy gyönyörűséges tájakon hajtok keresztül, Salgótarjántól Mosonmagyaróvárig. Egyik sortűztől a másik sortűzig. Balassagyarmaton, báró gyarmati és kékkői Balassi Bálint honán keresztül. Falvakon, városokon át, ahol szinte mindegyikben fellépett az én barátom, utánozhatatlanul mély, ércesen csengő hangjával, lágy lantmuzsikájával belopva magát az emberek szívébe, ahol csak egyetlen szót is kiejtett. 

„No, te pápista, miket hordasz itt össze nekem? Hát ember vagy te, hogy itt picsogsz?” – szólna most rám, ajkán azzal a jellegzetes, huncut félmosollyal, ami a sajátja volt.

„Ne morogj, te kálomista nyekergő!” – mondanám neki, majd egymás hátát csapkodva innánk egymás egészségére valami jóféle magyar boritalt. 

Így lenne, de nincs így. Úgy van, hogy megállok az urnája előtt a ravatalozóban, kezemben sírcsokor, s könnybe borulva nézem Kálvin tűzbe hullt csillagát.

Úgy ismertem őt, ahogyan kevesen ismerték. Úgy ismert ő engem, ahogyan kevesen ismernek. S vajon körbenézve a gyászoló sokadalmon, hányan mondhatják még ugyanezt el magukról, magukban? 

„A legjobb barátja voltam” – méláznak el a többieket keresve, kutatva, vajon ki jött el, s kinek szabott gátat a tilalom?

„De hisz én voltam a legjobb barátja” – mondom én is magamban, ám már a gondolatra elszégyellem magam. Nem méltó ez ide. Ide az méltó, hogyha körbenézünk, s megtapasztaljuk a méltóságnak azt az utánozhatatlanul kátais ízét, amit az ittlévők egymás lelkébe kapaszkodva együttesen adnak ki: örök szerelme, Andrea, aztán Domokos fia, a gyászoló család fennkölt méltósága, ahogyan viselik a gyötrő kínt, s ahogyan viseltették Zoltánnal az utolsó hónapok gyötrelmeinek megpróbáltatásait.

„Tebenned bíztunk eleitől fogva…” – hangzik fel a zsoltár Szenn Péter horvátországi református püspök és Juhász Ábel sándorfalvi református lelkész szájából, majd zúg végig a lehajtott főkön. „Hiszek Egy Istenben…” – mondja Rácz Róbert kisvarsányi lelkész, s mi magunkba roskadva, de gerincünkben egyenesen, emelt fővel mondjuk vele együtt a szent igéket. 

Nagykanizsa versmondó rózsája, Kocsis Edit következik. Kátairól beszél. Elmondja egy élet befejezett útját. Egy földi életét. Azét az életét, ami valójában épp akkor kezdődött, amikor Zoltán a kedvese karjaiban kilehelte lelkét. 

Ez a lélek van most itt köröttünk, s mind, akik itt vagyunk, érezzük jelenlétét. Így szólal meg Bese Botond híres dudája a sír felé menet, így csendül fel Écsi Gyöngyi énekes-mesemondó, református lelkész ajkáról a dal a sírnál, így tekintünk mi is tükör által könnytől homályosan arra a tiszta pillanatra, amit velünk ellentétben Kátai lát és tapasztal. 

Lát és tapasztal, maga mögött hagyva a földi hívságokat, melyek egykoron (nem is olyan régen) olyannyira egyedivé, korhű kortalanná tették őt. Vitézi öltözetét Csepin Péter vitézlő kapitány uram fogja; ebben lovagolt haza Kazahsztánból, s adta később ajándékba az ő lantosának. Ezt mi itt mind tudjuk. Lantját az arra legméltóbb, Heinczinger Mika fogja, ahogy a Misztrállal fogták, segítették egymást oly sok éven át. Ezt is mind tudjuk. Szablyáját a Bajvívó Magyar Zsolnai Gábor vitéz kapitány uram fogja. Egy átmulatott felvidéki este alkalmával Zoltán ezt hajlította meg házam kapujánál, mutatván acélja hajlékonyságát, majd ezzel vívott vad csatát az orgonabokrok ellen, mutatván, hogy velem egyetemben ő se szomjas már. No, ezt meg én tudom. 

S amint a haza minden szegletéből ideérkezett vitézlő oskolák daliáinak karéjában az elhantolt urnára koszorúk kerülnek, úgy nézem az egyiket elámulva: egy igazi lant van a koszorú közepébe téve. Másnap este mondom a telefonba Andikának:

– Te, azt a lantot el fogják lopni a sírról.

– El fogják – mondja Andika. – Felvidéki barátaink ajándéka. Úgy mondták nekem, hadd vigye, aki akarja. Legalább megtanul majd játszani rajta. Vagy ő, vagy akinek eladja, továbbadja. 

Elsírtam magam, amikor ezt Andi elmondta nekem. Ez annyira kátais. Ez annyira jellemző. Az örök adakozó jelleme, aki anélkül is ad, hogy tudná, várná, remélné a viszonzást. Az ember, aki bejárta a Kárpát-medencét, Nagy-Magyarország minden szegletében hirdetve Isten dicsőségét, s a haza szolgálatának fontosságát. Néhol csak párezer forintot kapva, máshol még annyit sem.   

Az én Kossuth-díjas lovag barátom. A Nemzet Énekmondója. Akinek élete legalább olyan kalandosra sikeredett, mint Balassának vagy Tinódinak, s akit – bizton állítom, hogy így lesz – majd csak most, holtában fognak úgy elismerni, ahogyan azt életében kellett volna. 

***

– Méltó volt Zoltánhoz a szertartás? – kérdezi másnap Andi.

– Méltó volt – mondom, s így is gondolom. – Méltó Zoltánhoz.

„Csak ez a fránya tilalom ne lenne…” – mondtuk a szertartás végeztével néhány baráttal egyetemben. Mert most következne a gyász borba fojtása, a régi kalandok felemlegetése, az adomák mesélése, az emlékezés, a múltidézés.

Kátai, a régvolt korok múltidézője a mi múltunkká vált immár. S mi nem feledjük emlékét. Ápoljuk és tovább visszük mindazt, amit ő képviselt.  

Úgy engedje a jó Isten!