„Fogadd el a sors akaratát, és szeresd azokat, akiket a sors az utadba vezérel, mégpedig teljes szívedből!”
(Marcus Aurelius)

Hirdetés

Ma láttam egy embert telefonálni. Olyan emberformaszerűt. Se nem időset, se nem fiatalt, keze-lába megvolt, egyáltalán semmi különös nem volt rajta. Hacsak az nem, hogy telefonált. Egy telefonfülkében.

***

Évek óta arra járok. A tűztoronnyal szembeni téren keresztül megyek haza, már amennyire egy albérletre teljes joggal alkalmazható az, hogy „haza”. Szóval a lakásba, ahol a legtöbbet tartózkodom. 

És nem az volt a legdöbbenetesebb, hogy láttam ezt az embert telefonálni. Hanem, hogy egészen addig észre se vettem a tér sarkán álló telefonfülkét. Ez a férfi, aki valami olyasmit mondott, amikor hallótávolságba értem, hogy „jó, akkor ott leszek, csak te is hozzad és én is viszem”, ez az illető késztette a szememet arra, hogy meglássa a valóságot.

Korábban írtuk

Mert van abban valami ijesztő, hogy a nyilvánvaló dolgok – legyenek akár nagyméretű tárgyak, vagy kisméretű igazságok – mennyire el tudnak tűnni a szemünk elől, méghozzá azon a ponton, ahol a tekintetünknek egyébiránt látnia kell, mivel kikerülhetetlenül előtte vannak. 

***

S csak miután ezen filozofálgattam, mármint hogy lám, ténylegesen léteznek kikerülhetően kikerülhetetlen észlelések, csakis azután kezdtem el azon gondolkodni, hogy ez a fiatalember (vagy koravén ifjú) mi a csudáért ezen az őskövületen kívánta felvenni távoli ismerősével a kapcsolatot? Pont most, pont idén, amikor már a távirat is ünnepélyes keretek közt vonult be végleg a hírközlés mauzóleumába. 

Pedig hát nyilván ha ott az a fülke, akkor szükség is van rá. Akkor ugye használják, akkor ugye életben tartják, ergo nem igaz az, hogy manapság már mindenki okostelefonnal látogatja a közösségi oldalakat és online bankolja a digitális pénzügyi alkalmazáson a kriptovalutát. 

Vagy csak annyira igaz ennek fülkének a léte, mint amennyire az, hogy az ókori ember még láthatott mamutokat? Hogy egyes feltételezések szerint akár a piramis irdatlan nagy kőkockáit is vonszolhatták hajtóik ösztökélésére ezek a hatalmas állatok? 

***

Egy héten belül másodszor szembesülök a múlttal. Pontosan öt napja került a kezembe egy doboz, benne ifjúkori relikviáimmal, köztük egy piros színű walkmannel. Úgy raktam el ki tudja, mikor, hogy még az elemeket se vettem ki belőle, amiken valami fehéres akármicsoda képződött, így esélyem sem volt rá, hogy újra lejátsszam azt a válogatáskazettát, ami benne volt. Mondjuk nem is kellett. Anélkül, hogy megszólalt volna, tudtam, hogy az A és B oldalon a Dire Straits Money for nothing című dala szól, pontosan annyiszor, ahányszor egy-egy oldalra ráfért. „Erre indult, ezzel ment” ugyanis az autóm egykoron. 

Az a Lada 1300-as, aminek fehér bőr sportkormányának fogására máig emlékszem, ahogyan arra is, hogy végzős gimnazista koromban 500 forintért majdnem teletankoltam. Na, ja! Akkor még a 20 forint napi zsebpénzemen reggelente tudtam venni az Ipoly Presszóban egy kávét, egy kólát és egy doboz Szofit (GYEREKEK! NE DOHÁNYOZZATOK!). Ma 20 forintért fogalmam sincs, mit adnak. De a benzinnek literje ennyi. És a drága Ladával ellentétben mostani kocsimon már nem én cserélem a hengerfejtömítést, nem én állítom lapkák segítségével a szelephézagot, de még csak fényszóró izzóját se én cserélem. Mert hirtelen észrevétlenül minden „okos” lett.

***

Én is okosabb lettem. Annyira okos, hogy értelemszerűen a buta dolgokat se látom meg. Vagy ha meg is látom, fel nem foghatom, hogy ki él még velük? Ki vesz borítékot és bélyeget, hogy a kézzel írt levelet feladja a postán? Ki reggelizik még kétdecis dobozos tejet vizes kiflivel? Ki ragasztja meg javítókészlettel a lyukas biciklikereket? Ki viszi át a szerelmet a fogában tartva?

Ezekhez már minimum időutazónak kell lenni. Feltéve, de nem megengedve, hogy az időutazás paradoxonja szerint, ha egyszer valaki feltalálja, akkor mindig is létezett. Ki tudja? Lehet, hogy már a Kádár-érában is volt ilyen. És ez a férfi itt, a tér sarkán, a fülkében egy időutazó, aki nem a jövőből, hanem a múltból érkezett, és csak azt tudja használni, amihez ért.

Vagy – és ezt a lehetőséget sem kell kizárni – egy feltöltős telefonnal rendelkező egyén, akihez túl korán kopogtatott be a hóvége. Hogy más, a kriminalisztika tárgykörébe kívánkozó lehetőséget inkább ne is említsek abból az általam hallott mondatból, miszerint „jó, akkor ott leszek, csak te is hozzad és én is viszem”.   

***

Ma láttam egy embert, aki egy telefonfülkében telefonált. Nem tudom, mit hoz a holnap. De azt tudom, hogy néha egészen bagatell dolgok is elrepíthetnek minket gondolatban oda, ahol már nagyon rég jártunk. 

Mondjuk egy 1300-as Lada vezetőülésébe, aminek magnójából üvölt a Money for nothing, és miközben 120-as tempónál hallgatjuk, abban reménykedünk, hogy egyszer azzá válunk majd, amik most vagyunk.