Macskabarátaim, macskaszüleim, macskatestvéreim

„Ha ülne egy láthatatlan macska a széken, a szék üresnek látszana; a szék üresnek látszik, tehát egy láthatatlan macska ül rajta.”
(Clive Staples Lewis)

T. S. Eliot szerint „A macskák – macskák, s nem kutyák!”. Talán ez az összegzés adja meg a lényegét mindannak, amit az embernek a legfontosabb tudnia a cicákról. Ez teremt viszonyulási pontot ember és macska, bocsánat, macska és ember között, s ez hozza meg végül azt az áldott állapotot, amiben Istennek e két teremtménye képes egyáltalán egy fedél alatt tartózkodni. Mondom ezt úgy, hogy régóta (ön)képzett macskológus vagyok.

***

Történt, hogy múlt pénteken lányommal macskanapot tartottunk, aminek első állomásaként ellátogattunk a Révay utcában működő Cat Caféba, onnan pedig a második fázisban (úristen, majdnem második hullámot írtam…) a Madách Színházba, hogy megnézzük a Macskákat. 

És amíg a cicás kávézó igazi balzsamként hatott a lelkünkre, addig bizony a Macskák drámaian melankolikus hangulata erős elgondolkodásra késztette mindkettőnket. Hogy gyermekem miken lamentált, azt nem tudom, én azonban visszaemlékeztem gyermekkorom cicuskáira, kezdve a legelsővel, akinek az volta neve, hogy…

Cica

Cica egy kalikó nőstény volt, és elképzelhető, hogy viselt valamiféle hivatalos nevet (ha nem is T.S. Eliot-i értelemben), de arra már nem emlékszem. Mentségemre legyen mondva, hogy Cicával egy évben és egy hónapban születtünk, igaz, más-más anyától. Valódi boldogsággombóc szőrgombolyag volt, aki (bocsánat, de macskákkal kapcsolatban nem írom le, hogy ami) még az én gyermeki kezeim tépkedését, dögönyözését is angyali türelemmel viselte.  

Aztán amikor úgy ötéves lehettem, Cica eltűnt. Mai fejjel tudom, mennyi opció jöhetett számításba, az autótól a patkánymérgen át a rókáig vagy kutyáig, de akkor nekem nagymamám azt mondta, hogy Cica elment külföldre, egy tejgyárban dolgozni, de majd visszatér. Csakhogy amit ötévesen még elhittem, azt hatévesen már kételkedve fogadtam, nagyi szavahihetőségét is megkérdőjelezve. 

Aztán, amikor már hétéves voltam… Cica visszatért. Meghalni. Csont és bőr volt, de nem az éhezéstől, hanem a haldoklástól. Először meg se akarták nekem mutatni, csak amikor odaszaladtam, hogy vajon mit néznek ott a kerekeskút tövében, akkor már nem volt visszaút.

Ahogyan neki sem. A halál szinte percről percre fakította el a szeme ragyogását, újabb és újabb életeket elvéve a legendás kilencből. A szüleim persze el akartak vinni mellőle, mondván, hogy a halál nem gyereknek való, de nagyi azt mondta: „macska is marad, gyerek is marad”. És mivel ellentmondást nem tűrően mondta, maradtam is. Életemben ekkor néztem végig először, hogy milyen az, ha valaki a hosszú útra indul. S bár megsirattam, de sokat bánkódni nem volt időm, ugyanis érkezett a két kiscicám,

Pifu és Maffia

Testvérek voltak, és állandó marakodásukból ítélve úgy is viselkedtek. Illetve… filmes élményeimből táplálkozva viselkedtek úgy, hiszen nekem hosszú időn át se a Mikulás, se a Jézuska nem hozott se hugit, se öcsikét. Biztos rosszul kértem. Vagy, ahogy a szüleim mondogatták életem előrehaladtával egyre gyakrabban, rossz gyerek voltam.

Na, a cicákkal sosem. Hacsak le nem számítjuk, hogy osztálytársammal, Timivel gyakran bepólyálva ringattuk őket. Manapság az ilyesmiről százezres TikTok-videó készülne. Akkoriban egy fotóra se telt. 

Nőstény cicukáim máskülönben nemcsak bűbájosan bújósak, hanem rendkívül értelmesek is voltak. Lehetett például bújócskázni velük, ami úgy történt, hogy én elbújtam, és amikor annyit mondtam, hogy „Cicc”, akkor megtaláltak. Mindig megtaláltak. Pifu, a szürke tigriscsíkos olyankor a vállamra ugrott, Maffia, a koromfekete pedig az ölembe mászott. Aztán… csak úgy ültünk, sokszor hosszú percekig is.

Hogy mi lett a sorsa Maffiának, azt csak évekkel később merték nekem elárulni. Aznap – már anyukaként a kiscicáival várandósan – a kocsi hátsó kereke alá heveredett, apám pedig nem vette észre. A máskor ember-, sőt macskafeletti ösztönei, rugalmassága és hajlékonysága, gyorsasága és ereje ezegyszer nem segítettek…

Pifu igen magas kort élt meg, s végig hű társam volt. Elmúlása pedig olyan nyomot hagyott bennem, ami azóta is kitörölhetetlenül a részemmé vált, erősítve azt a tudatot, hogy ezek az édes kis szőrpamacsok valahogyan látják a nem láthatót, hallják a nem hallhatót, így járkálva puha tappancsaikkal ezek között a számunkra láthatatlan dimenziók között. Pifu pontosan ott, utolsó erejével a kerekeskút tövébe mászva lehelte ki lelkét, szakasztott azon a helyen, ahol évekkel előtte Cica. Ám a Felsőbb Mozgatóerő nem sokáig hagyott macstalanul, mert rá három hétre betoppant

Maxi

Ha el tud a kedves olvasó képzelni gyönyörű cicát, akkor ezt szorozza meg minimum hárommal, és megkapja Maxit, a sötétszürke bundát, fehér nyaksálat és fehér tappancsokat viselő kandúrt. Ha lehetne hasonlítanom bármelyik fajtához, akkor az a Maine Coon lenne, csak hát akkoriban, tízéves koromban a házin, a perzsán és a sziámin kívül nemigen ismertem más fajtavariációt.

Maxi úgy kezdte közös életünket, hogy átharapta a jobb kezem, hüvelykujját. Mármint… átharapta a jobb kezem hüvelykujját! Első simogatásnak indult a dolog a kóbor cicussal, és a vége az lett, hogy nagymamám az iszonyatos ordításomra kiszaladva azt látta, hogy Maxi félig a levegőben lóg, én pedig könnyzuhatag közepette állok mozdulatlanul. Nagyi kezében persze azonnal csapásra lendült a seprű, a falusi asszonyok támadó és védekező fegyvere, aminek következtében Maxi elengedett és elszaladt. Úgy három méterre, ahol aztán, mintha mi sem történt volna, szép komótosan leült, és alapos gondossággal nyalogatni kezdte a bundáját. Valóságos macskareflexekkel ugrottam közé és nagyi közé, amikor a seprű újra lendült. Innentől pedig már csak türelemjáték volt az egész.

Maxi estére elfogadta az ételt, másnap pedig simogatni is engedte magát. A többi már történelem. Én emberül tanítottam őt, ő pedig hálából macskanyelvre oktatott engem. Évekig ment ez, s egész jól haladtunk, amikor… Maxi egyszer csak eltűnt. Tizenkét éves lehettem akkoriban, a gyermeki ártatlanság máza rég lekopott rólam, sok mindennel tisztában voltam addigra. Így például azzal is, hogy a kandúrok, akárcsak a férjek és az apák, időnként hosszabb-rövidebb időre elcsatangolnak. Ez az idő Maxi esetében pontosan egy év volt.  

Úgy került újra elő, mintha soha el se ment volna. Olyan természetességgel ült az egyik reggelen ugyanott, a lépcső tetején, a bejárati ajtó előtt, ahogy mindig is. A kedvéért eljátszottam, hogy nem reped ketté a szívem az újralátás örömétől, hanem természetes közönnyel veszem, hogy megint köztünk van. Ő pedig hálából eljátszotta ugyanezt. 

Egy teljes évig volt velem, amikor az egyik reggelen zihálva, lógó farokkal a kerekeskút tövébe heveredett. Tudtam, hogy mi fog következni…

***

Sok cicám volt még ezután, de mind közül gyermekkorom e négy macsekja marad a legemlékezetesebb. Ők nevettettek meg, ha sírni támadt kedvem, ők vigasztaltak, ha egyedül éreztem magam, ők bújtak hozzám, amikor senki más nem. Testvérek helyett testvérek, szülők helyett szülők, barátok helyett barátok voltak ők nekem. 

És határozottan nem kutyák!

Mert a macskák – macskák, s nem kutyák! 

(Bár a kutyusokat is imádom. No, de erről majd később!)