Macskagyilkosok

„Azt tartják, a macska a szellemvilág őrzője, ezért követi a gazdáját a halál kapuján át, hogy ott is neki dorombolhasson.”
(Carol Bigley)

Él a Földön egy borzalmasan undorító, gonosz és rosszindulatú lény. Mérge halálos, területén más élőlényt meg nem tűr. Nem, ez az élőlény nem valamiféle kígyó vagy skorpió, esetleg pók. Ez az a fajta „ember”, aki fagyállóba áztatott hússal mérgezi a környék macskáit.

***

Az első tünetek még nem voltak aggasztóak. Cirmi kicsit lassan reagált. A mindig játékos cica ezúttal nem kapkodott a papucsos lábak felé, s még a macskatápos zacskó zörgése sem keltette fel a figyelmét. Pedig a tíz macsekból ő (volt) a legszemfülesebb. Kivéve aznap. Amikor nyáladzani kezdett, már gondoltuk, hogy nagy a baj. S az első hányásnál hívtuk is az állatorvost.

– Mit evett a macska? – kérdezte?

– A szokásosat. Amit szokott – feleltük.

– Megnézhetném a többi állatot is? – tudakolta a doktor úr, s amikor az anyacicához értünk, aki épp a kölykeit szoptatta… láttuk, hogy az ő száján is zöldessárga nyálcsík csorog le. Az orvos ránk nézett, s csak ennyit mondott:

– A méreg nem választódik ki az anyatejjel.

Fagyálló. Ezt mondta. S még azt is, hogy a környéken nem egyedi eset mostanság. A húst vagy macskatápot fagyállóval locsolják le. A folyadék édeskés szaga valósággal odacsábítja a kutyákat, macskákat. Aztán néhány óra múlva jelentkeznek a tünetek. Először fáradtság, bágyadtság. Aztán nyáladzás, hányás. Végül teljesen leáll a veseműködés, s az állat elpusztul. 

– Doktor úr, mit tudunk tenni? – kérdeztük sírással küszködve.

– Jószerével semmit. Adhatnék nekik alkoholos infúziót és hánytatót. De már annyira le vannak gyengülve, hogy egyik sem segítene. 

Aztán elmondta, hogy a fagyállónak két fajtája létezik. Az egyik etilénglikolt tartalmaz, míg a másik propilén-glikolt. Mindkettő mérgező ugyan, de ha a propilént az autó feltöltése után véletlenül kint hagyjuk vagy a betöltéskor tócsa keletkezik, s az állat beleiszik, nem pusztul bele. Így akinek van odahaza háziállata, célszerű, ha vásárláskor a propilén-glikol tartalmút választja. 

Csakhogy ősz eleje volt, s ősz elején senki sem tölti fel a kocsiját fagyállóval. Mi sem tettünk ilyet.

***

Másnap – próba, szerencse alapon – bementem a rendőrségre, hogy megtudakoljam a lehetőségeket.

– Nézze, nem fogok magának hazudni – mondta a főtörzszászlós, miután meghallgatott. – Tehet ugyan feljelentést ismeretlen tettes ellen, de hacsak nem épp előttünk teszi ki a járdára az illető a mérgezett ételt, sosem fogjuk elkapni. 

– És ha netán mi érjük őt tetten?

– Mire kiérkezünk, eltünteti a flakont, aztán szépen letagad mindent. A legegyszerűbb, ha egy darabig bezárják a macskákat.

Na, igen. Bezárni a macskákat. Ez a „megoldás”. Hiszen a házimacskának nincs összegszerű eszmei értéke, ráadásul, ha behatol más portájára, akkor birtokháborító. Márpedig behatol. Mert a macska ilyen. Az ember meg olyan, hogy van, aki szereti, s van, aki mérgezi. Hogy miért? Ki tudja azt? Talán mert a bagzó állatok elnyújtott, torokhangú nyávogását nem bírja elviselni. Talán mert amíg ő imádja a gyümölcsfáján csivitelő madarakat, a macska vadászik rájuk. 

Igazából azonban nem érdekelnek az okok. Valójában a tehetetlenség őrjítő érzése érdekel, hogy miközben egy állatgyilkos a törvény felett állhat, megölve, elpusztítva egy olyan élőlényt, amelyik sosem ártott neki, mi arra vagyunk kárhoztatva, hogy némán tűrve reménykedjünk. S az egyetlen, amit tehetünk ez ellen a szörnyeteg ellen, hogy bezárva tartjuk a macskákat. Bezárva. A macskákat.

***

Öt cicánk maradt. A tízből. A fele elpusztult. Iszonyatos kínok között. S nekem iszonyatos kínokat kell kiállnom, hogy ne kívánjam macskagyilkos embertársamnak pontosan ugyanezt a végzetet. Bevallom, rosszabb perceimben nem mindig sikerül, s szégyellem is magam miatta. 

Az egyetlen, amit tehetek, hogy továbbra is szeretni fogom az állatokat. S mindent megteszek azért, hogy szeretni tudjam embertársaimat is. Mondjuk az írásom elején szereplő ausztrál írónő, Carol Bigley egy másik – igen szép – gondolatát szem előtt tartva:

„Ha megtanítunk egy felnőttet, hogy szeresse az állatot, máris egy jó dolgot tettünk a világért.”