Magyar űrkutatás? Természetesen!

„Az a szóbeszéd járja Amerikában, hogy két intelligens faj létezik a Földön, az emberek és a magyarok.”
(Isaac Asimov)

Jedlik Ányos, Galamb József, Asbóth Oszkár. Csupán néhány magyar a sok közül, akik a maguk idejében nem lótenyésztéssel vagy kocsikerék-gyártással kezdtek el foglalkozni. Csupán három érv a sokból amellett, hogy a magyar űrkutatásnak igenis van létjogosultsága.

Mosolygunk? Nem kéne!

Orosz-magyar űrkutatási projekt, magyar asztronauta. Csupa olyan kifejezések, melyek első olvasatra megmosolyogtathatnak egyeseket. Nem volt ez másképp akkor sem, amikor az omnibuszokat felváltották az első villamosok, vagy megjelentek a gőzmozdonyok, gőzhajók. Az első vonatok esetében például komoly tudományos tételek születtek annak igazolására, hogy a hatalmas, 35-40 km/h-s sebességnél a nyitott kocsikban utazók egyszerűen megfulladnak majd. Hasonló szkepticizmus fogadta a kezdetben meglehetősen lassú és zajos automobilokat, amiket még egy szekérrúd mellől kifogott igásló is legyorsult. 

De egyetlen más terület kutatói sem kaptak annyi gúnyos megjegyzést – nemcsak a köznéptől, de koruk híres tudósaitól is -, mint a repülés szerelmesei. „A levegőnél nehezebb tárgyak sohasem fognak repülni” – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a híres matematikus és fizikus, Lord Kelvin 1885-ben. Kijelentését alig 18 évvel később, 1903. december 17-én cáfolta meg két amerikai biciklijavító mester, Orville és Wilbur Wright. Nekik bizonyára elfelejtettek szólni, hogy a levegő meghódítására tett kísérletük lehetetlen, s ezért sikerült Kitty Hawk lankáin egy levegőnél nehezebb tárggyal a levegőbe emelkedniük. 

Hogy jön ez ide?

„Na, jó, jó, mindez már történelem, de hogy jön ez ide?” – teszik fel a kérdést az örök szkeptikusok, a javíthatatlan okoskodók, a mindent jobban tudók. S közben bele se gondolnak abba, hogy saját idejükben mennyire rendhagyó, mennyire hihetetlenül meseszerű volt olyan gépet építeni, amelyik gyorsabb a leggyorsabb állatnál, vagy olyan szerkezeteket létrehozni, amelyek rögzítik az emberi hangot, állóképpé merevítve megörökítik a pillanatot, illetve képessé tesznek minket arra, hogy nagy távolságokból is beszélhessünk egymással. Ezek a technikai vívmányok ma már életünk részévé váltak. Természetességüket mi sem példázza jobban, mint hogy a fényképezés feltalálásától az első digitális fényképezőgép megjelenéséig nem készült az egész Földön annyi fotó, mint most egyetlen másodperc alatt. 

Az új korok azonban új kihívásokat követelnek meg tőlünk. Ezek egyike a világűr meghódítása, de legalábbis naprendszerünk feltérképezése. Hogy miért, azt a tudósok többsége már most meg tudja indokolni. Mármint azt a részét, amelyik ma még nyilvánvaló. Ugyanis, hogy még egy érdekességet mondjak, a számítógépeket elsőként forgalmazó IBM annak idején egyszerűen nem látott túl nagy üzletet sem a személyi számítógépekben, sem a szoftverekben. Mondanom sem kell, hogy mára majd minden ember keze ügyében ott van az a bizonyos okostelefon, amelyik egyszerre telefon, határidőnapló, házimozi, fényképezőgép, könyvtár, s ezer más dolog. 

A jelen már a múlt

Magyar űrhajóst kiküldeni a nemzetközi űrállomásra ráadásul már nem a jövő, hanem a jelen. Ami pedig ma a jelen, az néhány hónap vagy év múlva már a múlt lesz. Egy magyar űrhajós kiképzése és űrállomásra bocsátása mára nemhogy nem fantazmagória, de egyenesen az innovációs huszonnegyedik óra feladata. Tekintve, hogy magyar szakemberek minden jelentős űrkutatási projektben képviseltetik magukat, mi több, számos újítás fűződik a nevükhöz, hazánk harmadik asztronautájának kiképzése se nem felesleges, se nem pazarló. Egyszerűen szükségszerű korkövetelmény.

Szükségszerűsége pedig pont abban rejlik, hogy nekünk, magyaroknak mindig, minden körülmények között lépést kell tartanunk a kor legújabb technikai eredményeivel. Hogy erre képesek vagyunk, az nem vitás. Annyi nagy elmét, annyi jelentős feltalálót lélekszáma arányában egyetlen ország sem adott a világnak, amennyit mi, magyarok. De ők is azért lettek olyan híresek, akárcsak mai, nem kevésbé híres utódaik, mert folyamatosan naprakészek voltak. Nem a múltban, még csak nem is a jelenben, hanem egyenesen a jövőben éltek.  

***

Mondják, hogy az Amerikai Egyesült Államokba emigrált ifjú tudósok sokszor inkább eltitkolták magyar származásukat, mert féltek attól, hogy ha ez kiderül, túlzott elvárásokat támasztanak velük szemben. Teller Ede, Galamb József, Szilárd Leó, Wigner Jenő vagy Neumann János miatt ugyanis viccesen azt kezdték terjeszteni a tengerentúlon, hogy a magyarok valószínűleg a Marsról jöttek, a nyelvük is azért ilyen különleges, ráadásul egyiküket, Edward Tellert a monogramja is leleplezte (E.T., azaz földönkívüli). Nos, ha ez nem is igaz, az első ember a Marson még lehet magyar. A szkeptikusoknak pedig csak annyit: a levegőnél nehezebb tárgyak tudnak repülni. Csak a maradi gondolatok azok, amik földhözragadtak.