Magyarország igaza

„Az igazság az, amit akkor is ki kell mondania az embernek, ha megkövezik érte.”
(George Bernard Shaw)

Uniós csatlakozásunk kezdete óta bőven volt időnk megtapasztalni azokat a folyamatokat, amelyek révén az Európai Unió döntéshozó szervei, valamint (főleg) alapító tagállamai minden lehetséges alkalommal belekötnek belügyeinkbe. De vajon belügy-e az, amikbe belekötnek, vagy inkább globális közügy? S vajon Európa országai miért csak évekkel később jönnek rá arra, hogy kezdetben is nekünk volt igazunk?

Kívül-belül

Az Európai Unió teljes jogú tagországaként kötnek minket bizonyos megállapodások, melyeket csatlakozásunkkor kötöttünk. Ám az EU-t is kötik ugyanezek a megállapodások. Belépésünkkor pedig még híre-hamva sem volt annak, hogy a szövetség egy úgynevezett Európai Egyesült Államokat kíván létrehozni a földrészen. Csatlakozásunk abban a hiszemben történt, hogy a szabad kereskedelem, a szabad vándorlás, a szabad munkavállalás, valamint számos más jog mellett kijár nekünk az a fajta függetlenség, mely nem enged másoknak beleszólást a belügyeinkbe. Így például törvényalkotásunkba.

Az elmúlt szűk tíz évből két olyan célzott támadássorozat is ért minket, miután az alkotmányozó Magyar Országgyűlés belügyi minőségében hajtott végre törvénymódosításokat vagy hozott új törvényeket. Ilyen volt a 2015-ös betelepítési kvóta elleni törvény, és ugyanilyen a 2021-ben ratifikált gyermekvédelmi törvény is. S csak nézőpont kérdése, hogy bel- vagy külügynek tekinthető-e mindez. Harmadik lehetőségként esetleg uniós belügynek. 

Mi, magyarok úgy gondoltuk, hogy uniós tagországként, ám ezen belül független nemzetállamként jogunk van meghatározni, akarunk-e ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen identitású, eltérő kultúrájú bevándorlókat beengedni nagy számban az országunkba, illetve hogy akarjuk-e gyermekeinket kitenni a szexuális irányultságú lobbik támadásainak.

Mi az igazság?

Mindkét törvény uniós fogadtatásának esetében figyelembe kell vennünk a hazai és külföldi állapotokat, valamint annak megértését, hogy máshol, más kulturális közegben a magyarországi törvények milyen táptalajt érnek. Nem árt figyelembe venni, hogy az egykori gyarmattartó országokba évtizedek, néhány esetben évszázadok óta van egy természetes beszivárgás az egykori gyarmatokról, ami ugyan ellenőrzött körülmények között zajlik, mégis elveszi az anyaország homogenitását. Hogy ez jó vagy nem jó, az képezheti ugyan vita tárgyát, az azonban vitán felül áll, hogy amennyiben egy nem gyarmattartó ország szembesül egy óriási hullámmal és ez az identitás-fenyegetés néhány év alatt rajzolná át az adott közeget, az semmiféle előnnyel nem szolgálna a fogadó ország számára.

Ugyanez a helyzet a gyermekvédelmi törvénnyel is. Az a folyamat, ami idehaza még csak gyerekcipőben jár (eléggé borzalmas hasonlat), az tőlünk nyugatabbra már a mindennapok része, mondhatni természetes. Legalább olyanformán, hogy királynőnek öltözött, kisminkelt férfiak járnak érzékenyítő előadásokat tartani az óvodákba, ha pedig egy 12-13 éves kiskamasz azt találja mondani, hogy ő rossz testbe született, akkor kérdés nélkül adagolhatják neki a nemváltó hormonkészítményeket. Tehát a sarki boltban sem alkoholt, sem dohányárut nem vehet, autót sem vezethet, nem szavazhat, nem költözhet el a szülői házból, hogy önálló életet éljen, éppen csak a saját nemét változtathatja meg kemikáliák segítségével. Nos, ha a magyar gyermekvédelmi törvény egy ilyen közegbe érkezik, akkor ott ezt a törvényt kifejezetten gyermekellenesnek fogják bélyegezni. 

Párhuzamos világok

Summa summarum itt nem egyszerűen arról van szó, hogy két igazság létezik: az övék és a miénk. Itt arról van szó, hogy ahogyan a migránsok által elfoglalt „no-go zónákkal” kialakultak a párhuzamos társadalmak, úgy alakultak ki a normák tekintetében egymástól szögesen eltérő párhuzamos társadalmak is. Így együtt pedig már párhuzamos világokról beszélhetünk, melyeknek átjárhatósága egyik irányból sem lehetséges. Egyszerűen nem lehetséges. 

A normalitást vallók táborához tartozóként azt kell mondanom, hogy akkor lehet szó érdemi párbeszédről, amikor ennek az agymosott társadalomnak a tagjai újabb nemzedékre cserélődnek. Már persze amennyiben a következő nemzedéknek meghagyjuk a valódi, tényleges választás lehetőségét, s nem azt a látszólagos szabad döntést, amit a politikai korrektség mákonyával etetve gondolnak.

Vagy esetleg radikális eszközökhöz nyúlunk, és ezek mellett a végsőkig kitartunk. Ilyen radikális eszköz a gyermekvédelmi törvény és annak népszavazás útján történő abszolút legitimálása. Érdekes tény, hogy akik most a törvényt vagy a népszavazást támadják, számukra jogos okként azt hozzák fel, hogy hiszen a népszavazás kérdéseiben felsoroltak nem is jellemzőek Magyarországra. Csakhogy a törvény nem azt az állapotot akarja megszüntetni, ami most van, hanem azt az állapotot akarja elkerülni, ami nyugaton már bevett szokás, amolyan status quo, amitől a klasszikus értelemben vett (tehát az egyetlen) normalitás irányába eltérni maga az abnormalitás. 

***

Magyarország – a történelem során nem először – utat próbál mutatni Európának és a világnak. Akár migrációs, akár gyermekvédelmi kérdésekről legyen szó. 

S már megbocsásson a világ, de inkább hiszem azt, hogy mi vagyunk a normálisak, amikor idegen hódítókkal szemben védjük meg határainkat és a liberális divatirányzatok lobbistáinak „felvilágosítás” ürügyén végzett propagandája helyett azt akarjuk, hogy a gyermekeket a szüleik neveljék!