Majdnem
Mel Gibson lélegzetelállítóan izgalmas filmjében, az Apocalyptóban a rossz indián elkapja a jó indiánt, és azt sziszegi a fülébe, hogy… „Majdnem”. Hogy tudniillik a fogolynak ez a neve mostantól. Egyénisége, előélete elveszett, mostantól minden csak majdnem. Majdnem kereket oldott, majdnem kiszabadult, majdnem szabad ember lett. De csak majdnem, merthogy valójában fogoly, mások akaratától függő, tehetetlen báb.
Ki tudja, miért, nekem ez a jelenet jutott eszembe, amikor megláttam Jakab Pétert a miniszterelnöki székben.
Majdnem ő a miniszterelnök. Csak éppen nem az. Majdnem sikerült pártjának megnyernie a legutóbbi választást, csak éppen időközben elvesztették támogatóik kétharmadát. Majdnem Magyarország pártján maradtak, csak éppen a zsoldoskoszt finomabb csemege. Majdnem övék a világ, de csak majdnem, mert valójában sehol sincsenek.
Ül ez a szegény, dühös kis ember Orbán Viktor helyén a parlamentben. Álmodik a nyomor. Álmodik nagyságról, hatalomról, pénzről, mindenről, amiért ő odakerült az ország házába.
És a kívánságlistáján a szokásos tételek mellett a haza védelme, a magyarság képviselete még véletlenül sincs rajta.
Majdnem el is hittük, hogy az az igazság, amit a képen látunk. Szerencsére a filmből még sok van hátra, indiánunk kiszabadul, visszatér vadászterületére és megvédi magát és családját a betolakodóktól.
Így lesz a majdnemből bizonyság. Bizonyság, hogy abba a székbe bárki belehuppanhat holtidőben, de amikor vége a gyereknapnak, és megérkeznek a felnőttek, iszkiri, mars a játszótérre, mert az óvóbácsi elveri a popsitokat, gyerekek.
