„Én evolúcióval és humán etológiával foglalkozom. Ezer években mérem azt, hogy valami sikeres-e.” (Csányi Vilmos)

Az 1800-as évek végén Párizsban összeült néhány francia tudós, hogy megvitassák, milyen jövő elé néznek. Osztottak, szorzottak, majd arra jutottak, hogy 1950-ig mind Párizs, mind a nagyobb francia városok közlekedése megbénulhat, ugyanis az ország sem kitermelni, sem importálni nem lesz képes annyi zabot, amennyi az akkorra drasztikusan felszaporodott lóállományt el tudná látni.

Mint tudjuk, Párizs az ’50-es években egészen másfajta kihívásokkal volt kénytelen szembenézni. Ez a példa kiválóan mutatja, hogy a futurológia mennyire képlékeny tudomány. De azért vannak olyan előjelek, amelyek mind egyetlen irányba mutatnak. Hazánk például néhány évtizeden belül véglegesen és visszafordíthatatlanul megváltozik. És ennek a változásnak az egyik előidézői a csendes migránsok lesznek.

Csendes migránsok

A csendes migránsok egy részét mi hozzuk be önként az országba, más részük pedig saját maga választja élőhelyéül szeretett Kárpát-medencénket. A behívott fajok közül a legismertebben talán az amerikai kontinensről honosított termények, a burgonya, a kukorica, a paprika. Felesleges elmondanunk, hogy ezek a haszonnövények milyen óriási mértékben változtatták meg hazánk mezőgazdaságát, persze, többnyire jó irányban.

Ugyanez már nem mondható el a kártevőikről, melyeknek legismertebb faja a kolorádóbogár, vagy köznapi nevén krumplibogár, ami évszázadokkal a honosítás után terjedt el Magyarországon. Sokáig az igen mérgező DDT-vel védekeztünk ellene, mely rovarirtó szert ugyan a ’60-as években betiltottak, de az addig született nemzedékre elegendő pusztító hatást gyakorolt. Az általa okozott kár mértékét megbecsülni sem tudjuk.

Szintén jellegzetesen invazív faj az ugyancsak Amerikából, az 1700-as években honosított, főként a futóhomok megkötésére telepített akác, amely ez alatt a néhány száz év alatt többi, őshonos fáink elé tolakodva szinte jellegzetesen magyarrá vált, akár a fakitermelés, akár a méztermesztés tekintetében.

Abban minden szakember egyetért, hogy a biodiverzitás megtartása az emberiség lehető legfontosabb feladata. Egyetlen faj sem nélkülözhető, mindegyik megóvása szükséges a normalitás fenntartása érdekében. De vajon mit értünk normalitás alatt? Hiszen az akác ma már – a fenyő mellett – a leggyakrabban használt fafajta hazánkban, ahogyan az akácméz is a leggyakoribb és legkedveltebb mézfajtánk. S nem mellőzhetjük el azt a tényt sem, hogy mára Magyarország az akác második hazájává vált, ugyanis Amerika után itt található belőle a legtöbb. Több, mint Európa más országaiban együttvéve. Mellőzése tehát nem lehetséges. A honi erdőgazdálkodási szakemberek is inkább valamiféle mellérendelést próbálnak elérni, azáltal, hogy az őshonos fafajták termőterületeit próbálják megőrizni vagy újratelepíteni, akár még az akác ellenében is.

Klímaváltozás és felelőtlenség

Azon már meg sem lepődik az ember, hogy a Dél-Dunántúl után már évek óta kabóca-cirregésre aludhatnak el Budapest és agglomerációjának lakói is. A klímaváltozás következtében ez a főleg a Mediterráneumban őshonos rovar igen jól érzi magát nálunk.

Fotó: It is a Tines/shutterstock.com

Az már némiképp jobban elgondolkodtató, amikor az ember Balassagyarmatról Budapestre autózván, Rétság és Szendehely között elütött mosómedvét lát az útszélen. A kiskorában bájos és dédelgetnivaló állatka felnőve igen agresszív, nagy karmú, éles metszőfogú méregzsákká válhat, amitől gazdái igen sokszor megszabadulnak. A kellemetlen teherré vált állatokat egyszerűen szabadon engedik. Azok pedig igen jól alkalmazkodnak a mi éghajlatunkhoz.

Pont, mint a kínai gyapjasollós rák, amelynek első, nagyobb populációja 2003 tájékán jelent meg a Dunában. A többnyire hajók aljára tapadva utazgató, s a Föld száz legveszélyesebb invazív faja között számon tartott rákfajta teljesen otthonosan mozog a hazai vizekben. S csak némileg nyújt vigaszt, hogy miután halállományunkat megtizedelte, szaporodni a tengerig úszik.

Másik Magyarország

Akár klímaváltozás, akár emberi felelőtlenség, Magyarország évtizedeken belül megváltozik. S jobb, ha időben hozzászokunk ezekhez a változásokhoz. Ahogyan Darwin olyan találóan megállapította, a fajok közül nem az erősebb vagy a szaporodóképesebb marad fenn, hanem az, amelyik a legjobban alkalmazkodik.

Az alkalmazkodásunkban valahogyan az akác és a burgonya adoptálása lehet a követendő példa. Muszáj ragaszkodnunk ahhoz, amink van. Kötelességünk megőrizni értékeinket. De nem tehetünk mást, mint hogy az újfajta kihívásokra újfajta megoldásokat keressünk, az újfajta társadalmi problémákat pedig össztársadalmi szinten kezeljük. Ma még megbecsülni is lehetetlenség, hogy mekkora változást idéz majd elő egy új állat- vagy növényfaj meghonosodása hazánkban, vagy hogy milyen egyéb más feladatokat ró ránk a folyamatos felmelegedés. De tudnunk kell, hogy mely problémákat kezeljük pártalapú politikai problémákként, s melyeket pártokon felüli, társadalmi problémákként.

Elengedhetetlenül fontos, hogy ami ellen tenni tudunk, az ellen tegyünk is. Amely dolgokra pedig egyszerűen nincs ráhatásunk, azokat minden erőnkkel igyekezzünk a helyes mederbe terelve, ellenőrzésünk alatt tartani. Akár csendes, akár kevésbé csendes migránsokról legyen is szó.

Mert az elérendő cél az, hogy ez a bizonyos Másik Magyarország – elvek és irányok tekintetében – ne különbözzön a mostanitól. Figyelembe véve azt az egyszerű alapvetést, miszerint egy nemzet életében nem hogy egy választási ciklus, de még egy egész emberöltő is nevetségesen kevés. Ez esetben kötelességünk évszázadokra előre gondolkodni.