Megvan Tokaj, áll a Zemplén
Van a jobb sorsra érdemes budapesti Országgyűlésben ez a Jakab Péter nevű furcsa ember, akinek menetrendszerűen bekövetkező felhorgadásain hüledezve az ember mindig attól fél, hogy a nagy nekidurálás nyomán széthasad a hátán a bőrdzseki.
No, ez a Jakab nemrég a rá jellemző, tükör előtt alaposan begyakorolt, színészi tehetség híján azonban mégiscsak kínos ripacskodással azt vágta Orbán Viktor fejéhez, hogy „ellopta a Tokaj-Hegyalját, a Mátrai Erőművet, a Balatont, az egyetemeket, most még az autópályákat is el akarja lopni, meg még ki tudja, hogy mi mindent.”
Főleg ez a „meg még ki tudja, mi mindent” tetszik, a konkrétum nélküli, jövőbeni bűnelkövetés vádja, ami különösen mulatságossá teszi az operett-Szamuelyt. Mindenesetre, ha jól értem, azzal vádolta meg a miniszterelnököt, hogy egy esős, csillagtalan éjjelen a hóna alá csapta Tokaj-Hegyalját, Szerencstől Sátoraljaújhelyig, és meg sem állt vele Felcsútig. És ebből fakadóan az óvatlan utazók tátongó gödörbe zuhannak valahol Felsőzsolca után.
Magánélményt rendesen nem osztok meg a nyilvánossággal, de most mégis oka van.
Történt ugyanis, hogy múlt héten Tokaj-Hegyalján jártunk a családdal. Az M3-as autópályán haladva szorgosan meresztettem a szememet: vajon van alattunk aszfalt? Majd oldalra tekintgettem, lesve, áll-e még a Mátrai Hőerőmű. Később, már az éppen szélesedő (lásd: „ellopta”) 37-es útról a Zemplént kémleltem: a helyén van-e? Terem-e még szőlőt a mádi Király-dűlő, áldja-e még Hegyalját a tarcali Krisztus-szobor?
Örömmel jelentem országnak-világnak, hogy mindez mind megvan, ott, ahol addig is volt. Nem hiányzik mákszemnyi sem.
Épp ellenkezőleg, Tokaj-Hegyalja településein is, miként országszerte mindenütt, szembetűnő az épülés-szépülés. Szabadtéri kondiparkok, takaros, biztonságos, elkerített játszóterek, a kihelyezett táblák tanúsága szerint a különböző vidékfejlesztési programokból jelentős pályázati összegekkel megtámogatott és így fokozatosan erősödő turisztikai, mezőgazdasági, ipari és egyéb vállalkozások jelzik, hogy Orbán Viktor bizony nem lopta el a történelmi vidéket, legfeljebb a kilátástalanságból, az egyik napról a másikra élő kiszolgáltatottságból táplálkozó hatalomgyakorlás lehetőségét vette el a baloldaltól.
Ebből pedig kényszerítő erővel következik azon tény megállapítása, hogy Jakab már megint marhaságokat beszélt. A történelem ismer néhány, a maga nemében tehetséges szélhámost, a handabandázó Jakab viszont nem tartozik közéjük.
