Merkel „anyánktól” a súlytalanságig – a CDU lejtmenetének krónikája

A nagyobbik német kormánypárt, a CDU évek óta népszerűségi válságban szenved. Angela Merkel pártja már a 2017-es Bundestag-választáson komoly veszteségeket könyvelt el, ekkor támogatottsága több évtizedes mélypontra jutott.

Az ezután következő kormányalakítás bárhogyan jellemezhető volt, csupán zökkenőmentesként nem. A CDU/CSU szövetség egy tekintélyes közéleti vargabetűt leírva (a liberálisok és a zöldek portáját is megjárva), többhetes sikertelen egyeztetést követően jutott vissza klasszikusnak mondható koalíciós partneréhez, a szociáldemokrata SPD-hez.

Ezentúl nem kímélte a választói közeg Merkeléket: az elmúlt másfél évtizedben hagyományosan – bár nem toronymagas és elsöprő, de – kiemelkedő győzelmeket kivívó CDU-t mintha büntették volna a szavazói. 

2018-ban, a hesseni tartományi választásokon a szavazatok mindössze 27 százalékát szerezték meg. Ez tizenegy százalékponttal alacsonyabb volt a korábbi voksolás eredményénél. Idén pedig mindkét tartományi választást elvesztette a CDU – Baden-Württembergben a Zöldek, Rajna-vidék-Pfalzban pedig a szociáldemokraták győztek. Valamennyi fiaskó hozzájárult Merkel pártjának leáldozásához.

Pártszintű önfeladás

A német kereszténydemokraták a problémák felmerülésekor kezdetben mindig Csipkerózsika-álomban aludtak. Majd feleszmélve rendre úgy cselekedtek, mintha az Európai Néppárt szivárványos tansegédletét vették volna alapul. Gondolhatunk a migráció és a terrorizmus összeurópai kríziskérdésére, belpolitikai válságokra, vagy pusztán értékvitákra – a CDU minden esetben baloldali prominensekkel kereste a megoldási javaslatokat. 

Addig távolodtak a konzervativizmustól, hőköltek hátra a markáns patrióta témák kapcsán, fintorogtak a nemzeti-keresztény értékek hangoztatásakor, mígnem a teljes jobboldali spektrumot átengedték az AfD-nek. Ám mivel az Alternatíva Németországnak páriának számít a német közéletben, a CDU sem engedte ki őket a politikai karanténból – ezzel pedig egyre messzebb sodródtak az önként eldobott értékeiktől, és megindultak a centrum felé.

Ekkor történt meg a baj. Kettőzötten.

Egyfelől azért, mert a politikai középnek nevezett európai alapállás ma már nem egy tisztességes centrista pozíciót jelöl, hanem sokkal inkább valamiféle újbalos ámokfutósdit jelent. Keserű, és már-már valós az a közkeletű vicc, miszerint ma már Európában, „aki Lenintől jobbra áll, az fasiszta”.

Másfelől pedig a CDU hagyományos szavazótábora is egyre inkább kezdett elfordulni a párttól. Elmaradt a biztonság újrateremtése a migránsválságot követően, démonizálják a kulturális önazonosságot és a nemzetállami értékeket, sok esetben nem gyakorolhatja a zsidó és a keresztény ember félelem nélkül a vallását, és a jólét ma már nem egyenlő a jól-léttel: mindez nem látott elégedetlenséghez vezetett, amit az emberek le is vezettek a pártrendszeren. Nem csak a CDU gyengült, persze – az eljelentéktelenedés szinte valamennyi hagyományos német pártra igaz. Ám a folyamat Merkelék esetében a leglátványosabb és a legdrasztikusabb.

Személyzeti politika: elégtelen

Karizmatikus legitimáció – Max Weber tipológiája szerint ez az egyik módozata a politikusok választópolgárok körében történő érvényesülésének. A politikai vezető rátermettségét egyéni kisugárzásával, meggyőző rétori és stratégiai képességeivel, erőt mutató és a választópolgárok széles rétegeiben szimpátiát keltő megnyilvánulásaival bizonyítja. Ebbe a halmazba sorolható Orbán Viktor, Donald Trump, Vlagyimir Putyin, de akár a korábbi Gyurcsány Ferenc is.

Ugyancsak egyfajta sajátos karizmával és személyes kisugárzással rendelkezik Angela Merkel. Hiába van tele hibával pályafutása, a migrációs válságot megelőzően egy viszonylag eredményes gazdasági-politikai konstrukciót kialakítva sikeres országot épített. 

Merkel is rendelkezik jellegzetes karaktervonásokkal – védjegye a hajviselete, a blúzfajtái, a beszédei során összeillesztett ujjak, és maga a Mutti-kultusz. Ő Mutti Merkel, azaz a németek „anyukája”. Ez a felépített imázs talán a politikai véleményeknél is erősebb volt, és bevonzotta a szavazókat. Minden bizonnyal egyedi arculata is hozzájárult a kancellár választási sikereihez, négyszeres győzelméhez.

Lassan viszont Merkel leköszön, és helyére pártbeli utódját, Armin Laschetet szánják. De vajon CDU-elnökké választásán kívül hallott-e róla bármit a kedves olvasó?

Én sem túl sokat.

Laschet első ránézésre, ám másodikra és harmadikra ugyancsak egy súlytalan, színtelen-szagtalan, enervált figura, akinél előbb győz meg engem a kétfogú seftes az aluljáróban, hogy megvegyem a portékáját, mint ő, hogy rászavazzak.

Átengedett pálya

A CDU elnöke egy személyben szimbolizálja a német kereszténydemokraták súlytalanságát. Konrad Adenauer és Helmut Kohl pártja egy vízió nélküli, politikai vonzásra képtelen kancellárjelölttel, valamint egy szélsőségesen liberális irányba tolódott hátországgal készül az idei parlamenti választásra. A konzervatív értékeket lassan már nagyítóval sem érdemes keresni a CDU háza táján.

Ez a fajta erodálódás visszatükröződik a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokban. Ahol nem túl erős a mezőny, ott esélyes jelöltté válhat olyasvalaki is, akiről véletlenül sem gondolná az ember. A német Bild online változatában megjelent felmérés szerint a Zöldek vezetik a pártok versenyét 28 százalékos támogatottsággal, egy százalékponttal a CDU előtt. Ez pedig azt jelenti, hogy ha most tartanák a Bundestag-választásokat, Németország zöld kancellárt választana magának.

Ausztriában még csak a kormánykoalíció kisebbik részévé tornázták fel magukat, ám a németeknél a terv a teljes hatalomátvétel. A jelenlegi kondíciókat tekintve, a CDU jó úton halad afelé, hogy kijátssza Németországot a Zöldeknek.

Ennyi a haszna a balra ráncigált, gluténmentesített „konzervativizmusnak”.