Mi a mese?

„Gyerekszemmel a világ sokkal érdekesebb, mulatságosabb, groteszkebb. Például bele lehet látni a felnőttek orrlyukába.”
(Csukás István)

A mese egy kapu. Kinyitni muszáj, becsukni képtelenség. Képtelenségei pedig képet adnak rólunk, másokról, mindenről. Képet adnak és képet teremtenek. A teremtődött mese egyben teremt is. Minket alkot meg észrevétlenül, attól függően, hogy melyik részét tekintjük magunkra nézvést legfontosabbnak. Pontosan abba az irányba nyit számunkra kaput. Mert a mese egy kapu.

***

A mese egy kapu a végtelen dimenziókra. Lehetővé teszi számunkra, hogy saját gyermeki világmindenségünkből kilépve mások mindenségeit megismerhessük, s azokban hozzánk hasonló értelmes lényekkel találkozzunk. E lények egy része jó, más részük rossz. A jók egy része néha rossz, a rosszak egy része néha jó. Árnyalataikból születik meg bennünk az a furcsa, megfoghatatlan valami, amit később, megkomolyodva (s tán kicsit megsavanyodva is) lelkiismeretnek nevezünk. Innentől már nem hiszünk sem az egyetemes jóban, sem az egyetemes rosszban, de mindig keressük, kutatjuk az elsőt, s mindvégig menekülünk a másiktól.  

Aztán persze az is előfordul, hogy egy olyan külön világot alkotunk magunknak, amiben fehérnek hazudjuk a feketét. Szükség törvényt bont, mondjuk, miközben eljátsszuk önnön történetünkben a hőst. Mindig valakihez, valamihez viszonyítva. Ennél jobbak, annál különbek, amannál okosabbak vagyunk. Gyermekként bejárt világaink lényei pedig csak mosolyognak rajtunk ilyenkor. Mosolyognak, mert jól tudják, hogy hamarosan úgy is belátjuk tévedéseinket, s visszatérünk az igaz ösvényre. Sokfejű vagy egyfejű sárkányok közé, papucs orrán pamutbojtok közé, oda, ahol annak idején megtanultuk az értékek felismerését és tiszteletét. Oda, ahol egykoron gyerekek voltunk.  

***

A mese egy kapu a végtelen időre. Abban a pillanatban, ahogy megnézte, meghallgatta, elolvasta az ember, egy olyan rést vág az időben, ami bármikor kinyílhat ugyanazon történet újraélésével. Nem számít, hány évesek vagyunk. Halálunkig (vagy tán azon is túl) emlékszünk első meséskönyvünk színére, lapjainak illatára, arra, hogy hol kakaóztuk össze, s milyen nap volt akkor. Hogy szüleink, nagyszüleink hogyan tartották kezükben, miközben ágyunk szélén ülve, munkától fáradtan, de olvasták, olvasták, olvasták a sorokat, hogy bizony némelyikük majdnem előbb elaludt közben, mint mi magunk. Hogy folyton folyvást újra és újra kellett ismételgetni, sokszor hetekig, hónapokig azt az egyet, ami épp A Mese volt számunkra. 

És elég egy sor. És elég egy mondat. Máris ott vagyunk abban a korban, abban a szobában. Látjuk magunkat kantáros rövidnadrágos kisfiúként, vagy habos-babos szoknyás, copfos kislányként. Sor? Mondat? Badarságokat beszélek! Hisz még ennyi se kell. Elég, ha csak polcunkra nézve a könyvek gerincére pislantunk, s máris kettéválik előttünk az idő óceánja, hogy száraz lábbal keljünk át rajta a vanból a voltba. 

Száraz lábbal, de nem száraz szemmel. Hiszen az időben vándorolva elhunyt szeretteinkkel találkozunk. Ők sincsenek egyedül. Kézen fogva jönnek azokkal, akiktől valaha ők hallották a történeteket. Dédszülők és ükszülők, s mind-mind ők is vezetve magukkal azon őseinket, akik megnevezésére már szavaink sincsenek. S e hosszú sor egészen távoli földek sztyeppevidékeiig ér. Furcsa ruhás őseink pedig szintén könnyes szemekkel, mosolyogva nézik minket hallgató gyermekeinket, akik a voltból a vanon át a leszbe visznek mindahányunkat.     

***

Ha egy mesemondó meghal, azzal sem ő, sem a meséi nem szűnnek meg létezni. Még akkor sem, ha egyesek felnőtt, botor fejjel ezt nem fogadják el tényként, s pityeregve körmölik le elmélkedéseiket. Mint e sorok írója is éppen. De hát… Süsü néha az ember.