Mindenki a népet szolgálja

„Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.” (Lev Tolsztoj)

A „Hogyan tovább” kérdés felvetése mindenki számára fontos. Azok számára is, akik emelkedőben vannak, s azoknak is, akik éppen leszállóágba kerültek. S a mérföldkövek igen jól jelzik ennek a kérdésnek az időszerűségét. Ilyen mérföldkő volt az EP-választás. Aki viszont abba a hibába esik, hogy kivárásos taktikát alkalmazva megvárja az ősz végi önkormányzati választásokat, s csak azok eredményének tükrében kezd el gondolkodni, óriási hibát vét. A jelek szerint éppen ennek a szarvashibának az elkövetésére készül az ellenzék. 

The Walking Dead

A legelső és legfontosabb hiba az ellenzék részéről az alulpozicionáltság gőgje, aminek legújabb megtestesítője Kerpel-Fronius Gábor, a Momentum budapesti főpolgármester-jelöltje. Kerper még tavaly, a futball Európa-bajnokság alatt örömködött azon, hogy lám, milyen jó, hogy ő nem a horvátoknak, hanem a franciáknak szurkolt. Hiszen a magyarok többsége a horvátokat szereti, s ez az ország (t.i. Magyarország) köztudomásúlag egy „agyhalott ország”. Kerper, akinek a nevét akkoriban nemhogy megjegyezni, de leírni sem tudtuk, mostanra a régi, súlytalan politikusjelöltből egy új, súlytalan politikusjelöltté avanzsált. S amit mond, abban van némi részigazság.

Hazánkra (melynek ő csupán állampolgára) aggatott jelzője ugyanis maradéktalanul igaz a Momentum követőire. Annak a pártnak a szimpatizánsaira, akik ahelyett, hogy örülnének a nemcsak viszonylagos, de tényleges győzelmüknek, melyet az EP-választás során mikropártként elértek, két mandátum birtokában akkora ordító egérré váltak, hogy azt Peter Sellers is megirigyelhetné. S szimpatizánsaik, mint valami gondolkodás nélküli entitások (v.ö. agyhalottak), követik vezetőiket azon az úton, amely… nos, amelyről maguk a momentumosok sem tudják, hogy hová vezet, mert egyelőre a programjuk szerint csupán annyit lehet tudni erről a bizonyos útról, hogy minél távolabb visz „az orbáni diktatúrától”. 

Mount Rushmore

Mindeközben pedig ezek az ifjú titánok sem az SZDSZ-transformers LMP eltűnéséből nem okultak, sem abból, hogy már megint Gyurcsány Ferenc került ki nevető sokadikként a liberális cicaharcból. Mert amíg a többiek a Pál utca sarkán arról vitatkoztak, hogy ki vezesse az ellenzéki összefogást, addig a Kígyózó Kígyók Ura már rég einstandolta a Múzeumkertben az összes üveggolyó-voksot. (Ezúton kérek elnézést Szotyori-Lázár Zoltántól, az üveggolyós hasonlatok kizárólagos magyarországi forgalmazójától.) Mert akár tetszik, akár nem, ha lenne hazánkban egy ellenzéki Mount Rushmore, az úgy nézne ki, hogy a hely oldaláról négy Gyurcsány-fej mosolyogna az alant állóra. Aki pedig szólni merne, annak lábra irányzott gumilövedékkel lőnék ki a szemét.   

Hogy ez a tendencia egyesek szerint nekünk, kormánypártiaknak kedvez? Teljességgel vitatom ezt a nézetet. Való igaz, hogy amíg Gyurcsány jelenti az egyetlen zálogot a sikerre, addig az ellenzék romokban fog heverni. Ám ezt ugyanannyira nem tartom jónak, mint anno a politikai váltógazdaság négyévenkénti huzavonáját, ami arra, és csak arra volt jó, hogy az ország semmilyen tekintetben ne fejlődjön. 

Az ellenzék szükségessége

Hogy vajon mi szükségünk van ellenzékre? Pontosan azért, amiért még a legédesebb sütemények tésztájába is tennünk kell egy csipetnyi sót. A jól működő ellenzék legfontosabb feladata, hogy a kormánypárt döntéseinek bírálatakor az advocatus diaboli, azaz az ördög ügyvédjének a szerepét töltse be. Egyetlen kormányzat sem mindenható, senki sem tévedhetetlen. Ellenzékre tehát szükség van. 

Mert amennyiben nincs vagy nem megfelelően működik, a kormányon belül alakul ki egy belső ellenzéki platform, ami aztán felesleges energiát von el magától a kormányzástól, ráadásul sosem tud annyira objektív lenni, mint amennyire egy tényleges ellenzék szemlélné az államapparátus működését. Amikor viszont az ellenzék csupán önmaga okán akar kormányt váltani, s mindehhez sem megfelelő támogatottsága, sem programja nincs, egyszerűen nincs más lehetőség, mint várni az eljövendőt. 

***

Kerpel-Fronius Gábor szavaival élve valóban mutatkozik hazánkban némi deficit, de nem az agyműködés, hanem inkább a morál terén. A balliberális térfél ugyanis – túlzott politikai korrektsége okán – már nem a választóknak, hanem a megfelelésnek akar megfelelni. Mi pedig csak reménykedhetünk abban, hogy hamarosan kinevelődik az a generáció, amelyik komolyan gondolja majd, hogy minden képviselő – függetlenül a parlamenti patkóban elfoglalt helyétől – elsősorban Magyarország érdekeit kell hogy szolgálja.