Mindenki maszkban
„Valójában csak egyetlen dolog tud megóvni attól, hogy felboruljon a bioritmusod, mégpedig az, ha (…) otthon maradsz.”
(Ozzy Osbourne)
Vajon létezett-e valaha olyan szabály a világtörténelemben, amit mindenki betartott, amit senki sem szegett meg? Vajon lehet-e egyáltalán ilyen szabályt alkotni? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futnak át a fejemen, amíg A-ból B-be „tömegközlekedem”.
***
Felszállok, felszállunk. Mindenki maszkban, a kábé 45 férőhelyes buszon úgy saccra húszan. Húsz bátor ember. Hiszen manapság nem ahhoz kell a bátorság, hogy valaki sötétedés után, vastag aranylánccal a nyakán, egyedül sétáljon át a Hős utcán Kőbánya felé, hanem hogy buszra, trolira, vonatra szálljon.
– Tessék elfoglalni az ülőhelyeket, indulunk! – mondja a vezető a mikrofonba, s persze maszk nélkül. Jó, hát levette, istenem, mikrofonba beszél. Meg aztán mögötte az első üléssorok szalaggal elkerítve, mintha csak valami spéci helyek lennének SZFE-s diákoknak fenntartva.
Túl sok töprengésre azonban nincs időm. Tüsszentenem kell ugyanis. Azaz csak kellene. De amióta maszkban tör rám ez az érzés, próbálom elodázni a történéseket. És igyekszem kitalálni, mi is ilyenkor a helyes módszer? No, inkább úgy írom le, ami eztán történik, ahogy a valóságban, egyszóval semmiféle szépítő effektet nem rátéve, nem retusálva, nem elhallgatva. Tüsszentek egy nagyot. Ketten azonnal hátrafordulnak, s vádlón merednek rám, további két ember pedig – egymás mellett ülve – összesúg, hogy hát lám csak, tessék, kellett ez nekünk, így jártunk.
Hozzáteszem, sosem ezek miatt a Facebookon végzett „szakorvosok” miatt késleltetem a maszkos tüsszentést. Hanem – s ismét mutassuk meg a pőre valót – azért, mert mindig, tehát most is nedves lesz tőle belül a maszk. Ne tessenek arra gondolni, hogy… szóval, hogy… hogy az történt. Nem. Csupán az ilyenkor távozó levegőmennyiséggel rendre távozik egy adag pára is. Mindenkinél. Mindig. Arról nem is beszélve, hogy a jó és egészséges tüsszentéskor az embernek a szeme mellett az orra is teleszalad. Nincs mit tenni, le kell venni azt az átkozott maszkot az orrfújáshoz.
– Mindjárt odaérek, max tíz perc. – hallom mögülem, amint valaki telefonál. – Ja, egy tag épp most tüsszentett, szóval… na, mindegy, majd legfeljebb két hétig maradok nálad, nem estig – mondja a kaján férfihang, s amint óvatosan hátra lesek, csak úgy a vállam felett, na persze, hogy a maszkot az állára tolva telefonál.
S ez még a kisebbik gond, ugyanis közvetlenül mellettem, jobban mondva a középső folyosót leszámítva mellettem egy idős bácsi zsemlét és parizert vesz elő. Pontosan ez az a kombó, aminek már a szagát se bírom, annyira általános iskolás, reggelis szaga van; ettől mindig a rettenetesre sikeredett matek dogákra gondolok, s már szorul is össze a gyomrom.
A bácsi persze maszk nélkül eszik. Amit ugyan felesleges mondanom, mert legalább annyira nyilvánvaló, mint az a szabály, hogy az utas nem étkezhet tömegközlekedési járművön. Itt azonban senki sem szól rá. Én sem. Inkább arra gondolok, hogyan jártam múltkor a benzinkúton, ahol belekortyoltam a kikért kávémba. Naná, hogy odabent. Naná, hogy maszk volt rajtam. De a megszokás nagy úr. Nem is férfi az, aki bele nem kortyol szinte már akkor, amikor a csésze még félig a pénztáros kezében van.
Na – gondolom az öregre nézve –, ha most nem kapom el, akkor soha!
Na – gondolják a többiek miattam –, ha most nem kapják el, akkor soha!
S erre a gondolatra azonnal eszembe jut a vészterv, a válság-forgatókönyv a kiszámíthatóan rossz bekövetkezte után. Az a bizonyos kanapé, ami a fal mellett van a nappaliban. Oda fogok ülni, közvetlenül a falhoz, úgy, hogy közém és a fal közé teszem a nagy díszpárnát. Úgy alszom el. Már ha megkapom. Mert azt hallottam, hogy háton fekve veszélyes. Meg hason. Meg oldalt. Hát akkor marad az ülve alvás, mint katonakoromban, az őrtoronyban. Ahol maszkot venni nem kellett ugyan, ébren lenni viszont nagyon is. Akkoriban meg azt volt nehéz betartani. Pláne csukott szemmel, horkolva.
Fő az éberség. Majd ha hazaérek, jól lefertőtlenítem magam. Túléltem két hullámot, tudom, mi a teendő. Profi vagyok. Mi több, néha már renitens profi. A múltkor is este negyed tízkor vittem le a szemetet. Nem azért, mintha napközben nem értem volna rá. Hanem hogy feszegessem a saját határaimat. Istenem, olyan volt, mintha valami kémfilm főhőse lettem volna. Micsoda kaland volt! Micsoda kaland!
***
Na, de meg is érkeztünk. Leszállok. Sanda tekintetek kereszttüzében. Ezek az emberek sosem bocsátják meg nekem, hogy tüsszentettem. Ezek az emberek nem felejtenek. Ezeknek én hiába is jópofiznék, ezek pontosan tudják, kiféle, miféle vagyok.
Hazaérve maszk le, cipő le, kézmosás, arcmosás, cipőtalpmosás, kézmosás, arcmosás. Jó újra itthon.
Tüsszentenem kell.
Ösztönösen visszatartom.
Aztán a mégis kikívánkozó hatalmas hapci után ijedten nézek körbe. S el kell telnie legalább két másodpercnek, mire ráeszmélek, hogy mindez felesleges.
Hiába, no! A buszmegszokást nem lehet olyan gyorsan kitörölni a zsigerek mélyiből.
