Mindjárt kari van!

„Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma?”
(Márai Sándor)

Nagyjából a címben foglaltakkal tudnám meghatározni azt a várakozást, amit régebben úgy neveztünk: advent. Ma meg… ma meg már sehogyan sem nevezzük. S még a legnagyobb jóindulattal sem párosítjuk Jézus születésével vagy bármiféle vallásos akármicsodával. 

Előretolt ünnep

A fogyasztói társadalom legnagyobb népünnepélyéről (v.ö. karácsony) tudni illik, hogy a megvételre kívánt termékeknek körülbelül a 65 százaléka talál gazdára ilyenkor, s a maradék 35 százalékon osztozik az év többi hónapja. Nem csoda hát, hogy a karácsonyi kirakatdekorációk egyre hamarabb jelennek meg, extrém esetben már október végén találkozhatunk velük. S azon sem kell meglepődnünk, hogy a termékek között ilyenkor olyanok is feltűnnek, amelyek létéről eddig fogalmunk sem volt, de nem is hiányoztak. Ilyen például az Erős Pistával ízesített szaloncukor. Igen. Van már ilyen is.

Ahogyan van Black Friday-ünk is, hála a magasságos… na, nem tudom, minek, hiszen Istent és az ő egyszülött fiát ugye kizártuk az egyenletből. S amikor egyes marketingesek mégis próbálnák visszavezetni kollektív tudatunk mélyén lappangó istenkívánáshoz lelkünket, a televíziós csatornák rendre visszadobják a szent családot vagy a kis Jézust megjelenítő spotokat, mondván, túlságosan vallásosak, és ezzel sértik a nem keresztények, valamint az ateisták érzékenységét. 

Így jutunk el szépen lassan oda, amiben nekünk, magyaroknak a szovjet megszállás évei alatt részük volt. Hogy nem karácsony van, hanem fenyőünnep, s nem a Megváltó születését ünnepeljük, hanem egyfajta békeünnepet ülünk, némi cukormázas szeretettel átitatva. 

Kritikus felhangok

Amire ilyentájt számítani lehet még, az a környezettudatos, klímahisztis csoportok össznépi tiltakozása, jobbára két dolog miatt, úgymint világítás és fenyőállítás. Az elsőnél a fő siránkozási ok, hogy felesleges, pazarló, káros, ízléstelen, giccses, etc. Ez a hozzáállás tipikusan tükrözi annak az ismerősömnek a farizeusságát, aki Tesla elektromos autóval jár, lévén, hogy környezettudatos. Kár, hogy a kocsijára nem írta rá: „a hulladékégető üzemem profitjából vettem”. S természetesen előkerül a liberális cilinderből az ultima ratio is: az ünnepi kivilágítás költségeiből rengeteg CT-t, lélegeztetőgépet, inkubátort lehetett volna vásárolni. 

A hisztéria másik tárgyát a köztéri karácsonyfák jelentik, melyeket a települések önkormányzatai állítanak. E szokásosan karácsonyi elmebajnak a tipikus példája Balassagyarmat karácsonyfája. A volt Vármegyeháza elé állított pompás fáról készült képek megosztásai alatt a közösségi oldalon már az első percekben megjelentek a jajongók. S hiába minden, nem értették meg, hogy a fa amúgy egy olyan területről lett eltávolítva, ahol elektromos vezetékekre lógott rá, s így mindenképp kényszerkivágás lett volna a sorsa. 

Persze vannak környezettudatos polgármesterek is, mint például a XV. kerület DK-s főasszonya, Németh Angéla, aki Nagy Sándor-i módszerrel oldotta meg a problémát: drótokból egy kúpot hajtogattatott, majd erre szereltette az izzósorokat. Ami teljesen helyénvaló lenne, ha december 24-én a Terminátor eljövetelét várnánk.

A lényeg

Nem mondom, hogy a fákat éltetőknek nincs igazuk. Az ünnep hangulatát meg lehet teremteni egy boróka- vagy fenyőággal is, ami mellé teamécsest vagy illatgyertyát teszünk. Esetleg faramuci megoldásként műfenyővel, ami ugyan semennyivel sem környezettudatosabb, mint az élő fa, de legalább nem hullatja a leveleit, és egy az egyben vissza tudjuk állítani a helyére, ha a macska nekifutásból ledózerolja. Csakhogy van itt egy icike-picike probléma: ha az ünnepnek a leglényegét vesszük el, nem marad más, mint egy átlagos téli nap, amikor áruhitelt ajándékozunk egymásnak, pedig még a tavalyit se nyögtük ki. S elveszik a lényeg.

A lényeg márpedig az, hogy amint a legnagyobb szükség közepette szállást talált a szent család, s együtt voltak a legszentebb pillanatokban, aszerint legyünk mi is együtt békében és szeretetben családunk tagjaival, s amennyiben lehetséges, ne csak erre a napra feledjük el sérelmeinket, hanem bocsássuk meg az ellenünk elkövetetteket, valamint kérjünk bocsánatot az általunk elkövetettekért. Fával vagy anélkül, drága ajándékokkal vagy jelképes csecsebecsékkel, de mindenképpen úgy, hogy méltók lehessünk mások szeretetére. Erre kellene törekednünk az advent csendességében várakozva, mégpedig nem melldöngetve, hanem példát mutatva. Mert a példa ragadós.

***

Vagyunk azért még jó néhányan, akik advent idején a Megváltó eljövetelére várakozunk. Tegyük ezt csendben, méltósággal. S ne azokkal törődve, akik saját megváltásukban sem bízva várnak valamit, amiről maguk sem tudják, hogy micsoda, s maguk sem tudják, hogy miért fontos.